Mai bejegyzésem talán kicsit szokatlannak fog tűnni, mert ezúttal szépirodalomról lesz szó. Eredetileg azt terveztem, hogy az irodalomról való értekezés szerves része lesz a blognak, de aztán valahogy ezidáig elmaradtak a könyvekről és szerzőikről szóló írások. Most viszont felfedeztem valamit, amit meg kell osztanom a világgal. Fel akartom hívni a figyelmeteket egy íróra, aki, nyugodtan mondhatom, hogy mára teljesen kiment a divatból, de régebben sem volt annyira nagyon szerves része a kánonnak. Ismert volt, és elismert, de azt hiszem sosem olvasták igazán sokan, legalábbis nálunk. Mert a hazájában azért gondolom olvasottabb szerző. Én magam sem olvastam tőle a mai napig semmit. Tudtam, hogy miket írt, és sokan emlegették, meg hivatkoztak rá különböző szövegekben,amiket olvastam, de valami megmagyarázhatatlan előítélet élt bennem róla, és azt hittem, nem tetszenének nekem a művei. Nem kerülgetem tovább a lényeget, e bejegyzésben William Makepeace Thackeray-ről lesz szó.

Az özvegy Lovel című kisregényét fejeztem be épp most, és remeknek találtam. Nagyon szellemes, élvezetes olvasmány, Thackeray stílusa igazán kitűnő. Kissé gúnyos, megfelelően laza és humoros, de ugyanakkor éleselméjűen és kritikusan ír a társadalomról és az emberekről, ám mégis részvéttel. De nem érzelgős részvéttel, hanem fanyarul, nagyvonalúan. A történetevezetése nem XIX. századian lineáris, hanem sokkal modernebb, és néhol szinte progresszív, majdhogynem posztmodern. Az alakjai szánalmasak és szerethetők egyszerre, és nagyon plasztikusak. A mű humora tipikusan angol, de visszafogottan és sziporkázóan az, hiszen nem paródiáról van szó. Nagyon jó svungja van a kisregénynek, azonnal berántja az olvasót a mű világába - egyszóval letehetetlen. Kedélyes tempóban anekdotázgatva bontja ki a narrátor a történetet, és közben róla magáról is sok mindent megtudunk, és meg is kedveljük őt, a barátunkká válik. Vagyis mindenkinek bátran ajánlom Az özvegy Lovel elolvasását. Tapasztalt, edzett white-fülüeknek, és lektűrökre meg bestsellerekre izguló amatőröknek is egyaránt kellemes, értékes szórakozás lehet.
Az a véleményem, hogy Thackeray egy XIX. századi rocker volt. Rocker, már amennyiben rocker alatt azt értjük, aki beszól és betart az Arcnak. Thackeray a viktoriánus életstílusnak és társadalmi berendezkedésnek int be regényeivel, ami szerintem nagyon respektálandó dolog, főleg azért, mert ezt nem habzószájú prédikátorként teszi, hanem vagányan, gúnyosan, önironikusan. Egy menő - ciki szembeállitásban nálam Thackeray ezért aztán egyértelműen a menő oldalon sorakozna; ha valaha is csinálnék ilyen szembeállítást, amit egyébként sosem teszek, mert maga is a ciki oldalra kerülne.
Konklúzió: Thackeray rulez! Mert haladt a korral. Őt olvasni menő! Szóval részemről ráütve a Kötelezően Ajánlott pecsét.