Egyre többen vallják, köztük mérvadónak tartott szakértők (történészek, politológusok) is, hogy államformát kéne váltani, és akkor egycsapásra megoldódna a magyar társadalom tekintély-válsága. Azt mondják, legyünk megint királyság.
Ez egy hatalmas nagy baromság.
Szerintem egyáltalán nincs tekintély-válság. Az nem válság, hogy nem tisztelik az emberek a magukat tekintélyesnek tartó, de valójában nevetséges és szánalmas politikai és társadalmi vezetőket. Aki nem érdemli meg, azt nem is szabad tisztelni.
Méghogy királyság! Más se hiányzik nekünk. Utálom a múltba révedést. Miért mindig valamiféle vélt aranykorba visszatekintgetve keressük a megoldást a jelenbeli gondjainkra? A nosztalgia kártékony érzés, csak megzavarja az ember valóságérzékelését.
A királyság elavult forma, újra bevezetni a korral való haladás ellentéte. Aki komolyan azt gondolja, hogy nekünk királyságra van szükségünk, az vagy teljesen hülye, vagy csak számítóan gonosz.
A király nem más, mint egy cím, egy titulus. A királyt sosem önmaga miatt tisztelik, tekintélye nem a személyiségéből fakad, hanem a státuszából.
Ráadásul a királyságnak az is fontos alapeleme, hogy a királyi cím a családon belül öröklődik. Nem kell kiérdemelni, megküzdeni érte, egyszerűen születéstől fogva jár.
A királyság mindazt jelképezi, amire nincs szüksége az embereknek. Az elnyomást, a tekintélyelvűséget, és azt, hogy nem mindenki egyenlőek születéséktől fogva. Elfogadhatatlan minden örökölhető cím.
Ahol ma is királyság van, ott is folyton napirenden van, hogy megszüntessék.
Aki tekintélyre vágyik, az fél, és azt szeretné, hogy megmondják neki, mit csináljon; az iránymutatásra vágyik, és a válaszokért cserébe mindenben szót fogad. Aki tekintélyre vágyik, az birka. Az butaságban tartott és szerencsétlen ember, akit meg kell menteni azzal, hogy felvilágosítjuk a lehetőségeiről, a jogairól, és megmagyarázzuk neki, hogy az élet lényege nem más, mint hogy a magunk erejéből oldjuk meg a kihívásokat, és a saját belső értékrendünk szerint élünk.
Minden ellen küzdeni kell, ami tekintélyre hivatkozva akar előírni és megszabni nekünk bármit.
Aki meg arra vágyik, hogy tekintélyes legyen, az beteg ember. Az csak ki akarja használni az embereket arra, hogy beteges álmait megvalósíthassa.
A társadalmi válságra a válasz tehát nem az, hogy legyünk királyság, és aztán fogadjunk szépen szót a királynak, aki megmondja majd mi a helyes, mi a követendő értékrend.
Tisztelni azt lehet, aki kivívja a tiszteletet a tetteivel. Nem a szavaival, az igéreteivel, hanem a cselekedeteivel.
A megoldás épp az, hogy egymást tisztelve megbeszéljük a gondokat és nézeteltéréseket, és nem engedjük, hogy a problémákat gerjesztő, magukat tekintélyesnek és tiszteletreméltónak tartó társadalmi vezetők az orrunknál fogva vezessenek bennünket.
Óvakodj attól, aki a tekintélyre hivatkozik; vagy aki azt várja, hogy azért higgy neki, és benne, mert ő valaki, neki címei vannak és tekintélye.

http://index.hu/tudomany/kornyezet/2009/12/10/napelemes_tetocserep_a_hidrogenfalu_hazain/

Vannak értelmes és előremutató kezdeményezések ebben az országban is.
Csak több kellene belőlük.

Új szintre lépett a blogom: már érkezett egy megjegyzés az egyik bejegyzésemre.
Igaz, valaki olyan írta, aki ismer, egy jóbarát, de minden vélemény egyformán fontos és értékes.
Annyira jó lenne, ha hosszú távon nem monológ lenne ez a blog, hanem egy fórum, ahol az olvasók megbeszélnék, megkritizálnák, megvitatnák a bejegyzéseimet. Mert az egyik alapvető célom az, hogy gondolkodásra késztessek. Csak akkor jönnek elő új ötletek, ha beszélgetünk a dolgokról.
Tanuljunk egymástól. Bárki bátran írja meg erre a blogra a saját gondolatait és véleményeit azokról a témákról, amiket érintek; vagy akár vessen fel új témákat, de azért olyanokat, amelyek a blog profiljába beleillenek.
Más kérdés, hogy még én sem tudom pontosan, mi is ez a profil. A lényeg, hogy haladjunk a korral.

Remélem, idővel komoly ellentmondások lesznek majd az új és a régebbi bejegyzéseim között, mert akkor érzékletesen látszani fog majd, hogyan változik a véleményem. Szerintem a változás inkább jó dolog, mint rossz. Aki változik, az fejlődőképes, az meg tud újulni, az képes reagálni az új kihívásokra. Aki mindig ugyanazt gondolja, az agyhalott.
A valóságshowk nagy tanulsága számomra az volt, hogy az emberek negatív dolognak tartják, ha valaki megváltozik. Sokszor azzal az indokkal szavazták ki egymást a "villalakók", hogy változást észleletek a másik személyiségében. De könyörgöm, hát persze, hogy megváltozik az, aki bekerül egy tévéműsorba, és az egész ország beleshet élete minden percébe. Ha a budin sem lehetsz egyedül, ha a legnyomorultabb pillanatodban is kamera figyel, az megváltoztat. Persze egy ilyen élmény inkább torzítja, vagyis negatívan befolyásolja a személyiséget. Bár, van akit inkább megerősít. Attól is függ, milyen az alaptermészete és mennyire erős pszichikailag. Mndenesetre ne lepődjünk meg azon, hogy az emberek extrém hatások alatt megváltoznak.
Szerintem komoly baj, ha valaki új információkhoz jutva nem vizsgálja felül addigi vélekedéseit. Ha csak büszkeségből, vagy más okból ragaszkodunk régebbi kijelentésünkhöz, hitünkhöz, elméletünkhöz, akkor nevetségessé válhatunk, és az még csak a kisebbik baj. Aki nevetséges, azt csak nem veszik komolyan. De aki "megátalkodottan" ragaszkodik az elavult, meghaladott, téves elképzeléseihez, annak ellenérzései fognak támadni azokkal szemben, akik rámutatnak a tévedéseikre. Az ellenérzés aztán gyűlöletté alakul, és máris kész egy hitvita. Ahol hitek csapnak össze, ott a józan észre süketek a vitázók.
A fanatikus fundamentalisták azt hiszik, mindent megtehetnek, mert igazuk van. A nézeteik elszakadnak a valóságtól, és minden engyéb kontextustól, nem tudnak hatni rájuk semmiféle tények. Az ilyen emberekben elhal az, amit én az egyik legfontosabb emberi tulajdonságnak tartok. A változás képessége. Aki nem változik,  az beleragad az idő egy már elmúlt szakaszába, az nem halad a korral. Testileg a jelenben van, szellemileg a múltban. Nagyon szomorú állapot.
Én azt gondolom, akkor haladhatunk a korral, akkor élhetjük igazán meg az élet minden percét, és az általuk kínált élményeket, ha nyitottak vagyunk a világra és a változásaira. Igyekezzünk begyűjteni az információkat, hallgassuk meg mások ötleteit, mások gondolatait, ismerjük meg minél több ember fantáziájának gyümölcsét, mert azzal csak gazdagodunk. Elvetni, elutasítani valamit, csak mert azt nem olyan mondja, akinek a véleménye a hitünk szerint mérvadó: öncsonkítás. Mindegy ki mondja, mindegy honnan származik, hallgassuk meg az információt. Aztán persze el kell dönteni, elhisszük-e. De az már a belső értékrend kérdése, amiről már irtam pár bejegyzéssel ezelőtt. Meg attól is függ, hányan erősítik meg az információt.

A dogma ketrecbe zárja az intellektust. Miért akarnak mégis sokan börtönben élni? Mert ott biztonságban érzik magukat. A rácsok által behatárolt szűk tér ismerős, megszokott, otthonos. A nagy terek rémítőek. Ki tudja mi bújik meg a horizont mögött.
Én például kíváncsi ember vagyok. Viszketek tőle, annyira érdekel, mi van a horizont mögött. Nincs rács, ami visszatarthatna.
Úgy nincs sok értelme a földi életnek, ha nem kutatunk új dolgok után.
Azért is nem vagyok vallásos, mert a vallások pont arra bíztatják a híveket, hogy ne kutassanak, érjék be a meglévő válaszokkal. A földi élet szerintük csak átmeneti hely, az igazi élet majd a túlvilágon lesz, és oda csak az jut, aki beérte a válaszokkal. Nem tudok hinni olyannak, aki azt mondja, hogy ne kutassak a válaszok után.  Az egyszeri, megismételhetetlen élet elpocsékolása lenne beérni bármilyen végleges válasszal, akármi is legyen az.
Tovább megyek. Minden nézet, ami jelentékteleníteni akarja a földi életet, valami túlvilág ígéretével, vagy egyéb módon, az egyrészt az elnyomás eszköze, másrészt életellenes. Ami életellenes, az pedig embertelen. A kör bezárult.
Ne zárjuk magunkat börtönbe azzal, hogy egy ponton megállunk, és beérjük az addig kapott válaszokkal. Minden gyanús, ami kizárólagosságra tör. Végtelen lehetőségektől vágja el magát az, aki leteszi a voksát egy kizárólagos válasz mellett.

Kezdem úgy érezni, a blogom mentálhigiéniás tanácsadóvá változik. Pedig eredetileg ez nem volt cél. Na mindegy, nem akarom cenzúrázni magam, ezután is azt fogom írni, ami épp foglalkoztat. Csak nem akarom, hogy azt gondolják az olvasóim, hogy osztani akarom az észt, vagy valamiféle prédikátor szerepre készülök. Ellenkezőleg!
Épp azt szeretném, arra akarom felhívni a figyelmet, hogy gondolkodjunk. Ne fogadjunk el semmit csak azért, mert azt valaki kinyilatkoztatja. Valaki olyan, aki azt képzeli magáról, hogy ő jobban tudja, mi kell az embereknek, mint ők. Én nem hiszem, hogy mindent jobban tudok. Én azt tartom magamról, hogy sokmindenről tudok sokat, sokmindenről keveset, van amiről semmit, de semmiről sem tudok mindent.
Semmi mást célom nincs, mint gondolkodásra inspirálni azokat, akik olvassák ezt a blogot, és felhívni a figyelmüket olyasmikre, amikre maguktól talán nem gondolnak. Vagy dolgokra, amiket természetesnek veszünk, de sosem gondolunk bele igazán. Vagy hogy megmutassak egy jól ismert dolgot más nézőpontból, hogy ne mindig sztereotipikusan, bejáratott agyi idegpályák mentén, reflexből gondolkodjunk.
És hogy miért? Miért erőlködöm? Mert az élet egyszeri, megismételhetetlen, és meggyőződésem, hogy csak akkor töltjük be emberi létezésünk értelmét, ha kihasználjuk azt, amitől emberek vagyunk. Az agyunk, és a benne rejlő végtelen lehetőségek az, ami megkülönböztet minket mindentől. Nem használni a képzelőerőnket és az agyunkat: BŰN.
Sokan vannak ma a világban, akik azt akarják, hogy az emberek buták maradjanak, és szereotípiákban gondolkodjanak, mert akkor kezelhetőek és kihasználhatóak. Én ellenük küzdök a magam módján... És tudom, hogy ez nem szélmalomharc. Ez egy sikerre ítélt program. Gondoljunk csak bele: az elmúlt háromszáz év alatt a felvilágosodás révén a feudalizmus babonákkal regulázott rabszolgatársadalmától eljutottunk odáig, hogy ma minden gondolat szabadon eljuthat bárkihez. Csodálatos. És micsoda perspektívák tárulnak elénk... Nyissuk hát ki a szemünk. Az az egyik kapu az agyunkhoz.

Kaptam három visszajelzést azzal kapcsolatban, hogy elkezdtem ezt a blogot, és mind a három pozitív volt. Ennek nagyon örülök.
Pedig a mai napom nem volt egyszerű. Ugyanis írásbeli vizsgát írtam olyasmiből, ami nagyon távol áll tőlem, amihez semmi affinitásom sincs. És volt egy pillanat a feladatsor megoldása közben, amikor elvesztem. Kicsúszott alólam a talaj, és úgy éreztem, nem én irányítom a dolgokat, sőt esélyem sincs, hogy sikeresen vegyem az akadályt.
Nagyon rossz érzés volt. Nem estem pánikba, de egy kis időre feladtam. Az idő pedig nagyon felgyorsult azokban a percekben, amikor tehetetlenül vergődtem, és bosszankodtam, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a probléma. Aztán meg persze kapkodni kezdtem. Mindez frusztráló volt, és az egész rossz szájízt hagyott bennem. Ingerült lettem, a hangulatom pedig borongóssá változott.
Azt hiszem, sokakkal szokott ilyesmi történni. Elmondom, hogy jutottam túl ezen a rossz érzésen, és milyen tanulságot szűrtem le magamnak.
Amikor hazaértem, becsuktam a szemem, és csak magamra figyeltem. Ennyi. Na jó, feltettem egy kis zenét is. Kezdetben olyat, ami aláfestette a borongós hangulatomat, de aztán ahogy elkezdtem kikapaszkodni a kátyúból, már vitalizáló, sodró zenét hallgattam.
Nevezhető ez a magamra figyelés meditációnak, vagy akár imának is, na nem mintha fohászkodtam volna, hanem mert a lényege egy belső párbeszéd volt. Átgondoltam miért kerültem abba olyan szituációba, amikor ahelyett, hogy minden tudásomat mozgósítva teljesítettem volna, inkább bénultan sajnálkoztam és hagytam hogy értékes percek teljenek. Reflektáltam az eseményekre. Kiértékeltem őket. Szmbenéztem magammal, és feltártam mit hibáztam, hogyan kellene legközelebb viselkednem, cselekednem, koncentrálnom, felkészülnöm, hogy elkerüljek egy ilyen rossz élményt. A hibák és a nehéz percek azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Na jó, nem azért vannak, de akkor adhatunk nekik valami értelmet, ha felhasználjuk őket.
Arra jutottam, hogy nem csak az én hibám volt, hogy rosszul teljesítettem. Igen, legközelebb jobban fel kell készülnöm, több mindennek utána kell néznem, de a nehézség a vizsga során azért alakult ki, mert a felkészülés során tanultak nem voltak alkalmazhatóak a viszgán. Konkrétan, én kiszámoltam valamit az órák során tanult módszerrel, és a vizsgán kiderült, hogy a megoldókulcs szerint nem azzal a módszerrel kell számolni. De ami ennél is súlyosabb, ugyanazt a dolgot, ugyanazokból az adatokból kiszámolva, a két módszerrel két különböző eredményt lehet kapni. Ez nem az én hibám, ezt a dolgot én nem tudtam volna sehogy kiküszöbölni. Sajnos a magyar vizsgarendszerek olyanok, hogy nem arra kiváncsiak, milyen hasznosítható tudással rendelkezik valaki, és hogyan old meg eredeti módon feladatokat, hanem mereven ragaszkodnak valaminek a számonkéréséhez, amit az ember a vizsga után úgyis elfelejt, és ami teljesen idegen a hétköznapi valóságtól és gyakorlattól.
Ez van, így jártam, ami volt elmúlt. Túl vagyok rajta. Leküzdöttem a rossz hangulatot is, és remélem a tapasztalat gazdagított.
Nem jó elkényelmesedni és beleragadni egy rossz hangulatba, és nem jó a kényelmetlen élményeket átgondolatlanul őrizgetni magunkban, mert ez vezet a depresszióhoz.
Meg kell próbálni a hátrányból és a veszteségből előnyt kovácsolni. Mert ha nem kezdünk vele valamit, akkor salakká válik, és rákozmál az életünkre. De nem kell sokáig sem rágódni a dolgokon, mert attól meg becsavarodik az ember.
Szóval az a nevetségesen egyszerű és közhelyes tanácsom, hogy egyrészt beszéljük ki magunkban, vagy a hozzán közelállóknak, vagy is-is, azt ami bánt bennünket; és másrészt építsük bele a jövőbe vezető lépcsőnk egyik fokába azt, amit megtanultunk magunkról. Az önmegismeréshez nagyon hasznos minden olyan eset, amikor megrendül a személyiségünk integritása, és a kétségbeesés, vagy a pánik átveszi kicsit az irányítást.

A közönyön gondolkodtam ma, ami az embereket jellemzi mostanában. A régi mondás, miszerint a vélemény olyan, mint a segg: mindenkinek van; már nem igaz. Az embereknek nincs véleménye. Vagy legalábbis saját véleménye. De fontos dolog a saját vélemény? Kell az nekünk? Nem az vezet mindenféle konfliktusokhoz? Nos, nyilván nem kell, hogy mindig mindenről saját véleményünk legyen, és nem érdeklődhetünk minden után sem. De a saját vélemény mégis fontos dolog; afféle indikátor, vagyis jelző. Azt jelzi, hogy vannak-e meggyőződéseink. Mert véleményt akkor formálhatunk, ha vannak meggyőződéseink, amelyek alapján véleményeket tudunk formálni. A meggyőződés alapja pedig az értékrend.
Azt gondolhatnánk, hogy értékrendje azért mindenkinek van, ha más nem, akkor az alapvető ösztönökre épülő primitív értékrend, ami meghatározza, hogy hidegben, mikor fázunk, értékesebb hely a tűz körüli terület, mint egy szeles dombtető. Igenám, de az értékrendek különböznek. Sőt, változnak is. És ez az, ami problémákat szokott okozni. Mert az egyszerű ember megzavarodik, amikor egymásnak ellentmondó értékrendekkel akarják megismertetni, és összezavarodik akkor is, amikor változni látszik az értékrend, amelyben hitt. De olyan is van, hogy a világ változik, az értékrend pedig megmerevedik, ami szintén gondokat okozhat.
Ha az egyik párt azt mondja, hogy a költségvetés a körülményekhez képest a legjobb, a másik pedig azt mondja, hogy a költségvetés a lehető legrosszabb, akkor nyilván másként értékelik a dolgokat, vagyis más értékrendszer húzódik mindkettőjük fejében. Egymásnak (teljesen) ellentmondó értékrendszer. Kinek higgyünk hát?
Magunknak.
A pártok ugyanis profitorientált szervezetek, melyek célja a költségvetési forrásokhoz való hozzáférés, és ennek révén a saját értékrendszerük normává alakítása. Elméletileg. Mert gyakorlatban azt láthatjuk ma Magyarországon, hogy a pártok nem kínálnak elveket, perspektívákat, értékrendszereket, nem akarják meggyőzni az embereket semmiről, csak meg akarnak felelni a választóknak, és azt mondják, azt vallják értékrendjüknek, amit az emberek többsége hallani akar. Az emberek többsége meg épp értékrendszerre vágyik, amihez igazodhat. Ez a vak vezet világtalant tipikus esete.
A megoldás az, hogy ne várjunk arra, hogy majd valaki (az állam, a párt, a guru, a celeb) megmondja mit és hogyan tegyük. Sőt kérjük ki magunknak, ha meg akarják mondani, hogyan kéne gondolkodnunk! Egy kivülről jövő értékrendszer mindig bizonytalan, ingatag, változékony. Alakítsunk ki magunkban egy értékrendszert, és ahhoz tartsuk magunkat. Annak a segítségével el lehet dönteni, hogy mikor van igaza egy pártnak, és mikor nincs. Ez a belső értékrendszer nem egyenlő a lelkiismerettel, vagy valami tradicionális értékrenddel. Ez elvek összessége. Ez a világlátásunkból és a tapasztalatainkból leszűrt alapvető gyűjtemény.
Ha nincs saját, belső értékrendünk, akkor egyrészt nincs meggyőződésünk és véleményünk, másrészt akkor megszédíthetnek azok az értékrendek, emelyek naponta bombáznak bennünket. Ha nincs belső iránytűnk, akkor elbutíthatnak, becsaphatnak, félrevezethetnek az információk, amelyek egyfolytában zúdulnak ránk. Az értékrendek között kóválygó, összezavart, hülyeséggekkel traktált ember félénk lesz, dühös, bezárkózó, és ennek az a veszélye, hogy gondolkodása beszűkül, ő maga pedig korlátolttá válik, és csak a gyors élvezeteket hajszolja; vagy ami még rosszabb, a szélsőséges nézetek befolyása alá kerül, mert azok kiutat kínálnak a nagyon egyszerű és nagyon radikális válaszaikkal. A szélsőségek azért képesek hatni, mert a problémákat nagyon jól diagnosztizálják, de a válaszaik, a gyógymódjaik elfogadhatatlanul leegyszerűsítőek, és gyülöletet keltve nyitnak utat a frusztrációknak.
A korlátolt emberek persze nem érzékelik, hogy ők korlátoltak, és azt sem, hogy értékrend problémával küszködnek, hisz egy érték nélküli értékrend fogjai. De nem csak hogy nem érzékelik, de belátni sem képesek, hogy korlátoltak, mert ahhoz el kellene távolodniuk maguktól, egy új, más nézőpontból kellene szemlélniük önnön helyzetüket, és erre pont a korlátok közé szorítottságuk miatt nemképesek. Egyszerűen a korlátok nem engedik őket eltávolodni egy olyan távolságba, ahonnan már reflektálhatnának önmagukra. Nyilván mindenkinek vannak korlátai, de nem mindegy, hogy mekkora a terület nagysága, amit a korlátok bekerítenek. Sokaknak nagyon szűk hely jut csak.
Ma a patriarchális világrend felbomlásának, megváltozásának korát éljük. Akik tahát valahonnan fenntről várják a megoldást és az értékrendszert, azok bajban vannak, és még ennél is nagyobban lesznek. Mert a világ már más irányban halad. Az eljövendő időkben azok az emberek, akik szilárd belső értékrenddel rendelkeznek, alulról szerveződő közösséget alkotnak majd azokkal, akiknek az értékrendje hasonló az övékkel, és az élet hozta problémákat és feladatokat majd maguktól, közösen megoldják, és saját maguk fogják szabályozni az együttműködésük módjait.
A korlátolt emberek, akiknek nincs saját értékrendje, és emiatt félnek és bizonytalanok, ragaszkodnának a felülről kapott válaszokhoz, az apafigurához, ami megtestesülhet a pártban, az álamban, egy vallási vezetőben, vagy másban. Ragaszkodnának, de nincs esélyük, mert a világ változik, és haladni kell a korral.
Ez a blog tulajdonképpen nem más, mint egy értékrendszer megfogalmazása. Egy belső, meggyőződéssé vált, de rugalmas, változni képes értékrend testamentuma, amely lehetővé teszi, hogy legyen véleményem a dolgokról. Ha neked, olvasó, nincs véleményed, ha sokszor nem tudod, kinek higgy és mit gondolj, ha csak sodródsz az életben, olyasmiket hajszolva, amik nem is tesznek igazán boldoggá, ha minden tud befolyásolni, vagy ha semmi sincs hatással rád, ha közönyösen tekintesz a világra, és ha kerülöd a kihívásokat, akkor ideje elkezdeni átgondolni az életed, és reflektálni önmagadra, hogy kialakíthasd azt az értékrendet, ami egyértelműen segít majd eligazodni az életben, és amit továbbadhatsz majd az utódaidnak, egy jó jövő reményében. Meríts ezekből a bejegyzésekből ihletet. Remélem segít. Érts egyet, vagy vitatkozz, de kezdd el használni az agyad. Mert ha nem használod, akkor elsorvad a képzeleted, és robottá válsz, aki csak dolgozik, és bólogat, és azt hiszi, minden úgy jó, ahogy van. Mert már nem képes észrevenni, mi is történik vele valójában.