A minap egy ismerősöm érdekes dologgal szembesített, ami aztán elgondolkodtatott.
A történet a következő. Egy szórakozóhelyen összefutottunk, beszélgettünk kicsit, majd úgy esett, hogy egyszerre mentünk a mellékhelyiségbe. Ahogy beléptünk, az ismerősöm egyből a mosdóhoz ment és kezet mosott. Gondoltam ragad a keze valamitől, vagy ilyesmi, ezért mossa meg. Pisilés után, mikor én menetem kezet mosni, akkor viszon ő nem tartott velem. Rá is kérdezetem, hogy mi van, előtte igen, utána nem? A válasza az volt, hogy pontosan. Előtte mindig, de ha automatikusan öblít a piszoár, akkor utána soha, mert nem szokta lepisilni magát, vagyis minek is kéne kezet öblítenie. Azt is mondta, hogy szerinte sokkal logikusabb vizelés előtt kezet mosni, hogy az ember ne koszos kézzel nyúljon egy olyan szervéhez, ami egy testébe vezető nyílást tartalmaz, mint utána. Rájöttem, hogy teljesen igaza van, és az jutott eszembe, hogy minden csak szokás kérdése.
Egy csomó indent rutinból, szokásból teszünk meg az életben, anélkül, hogy belegondolnánk, van-e értelme, illetve nem csinálhatnánk-e jobban, ésszerűbben, logikusabban, hatékonyabban, takarékosabban.
Óvodától kezdve belénknevelték, hogy pisilés után mossunk kezet, és mi szépen meg is fogadtuk ezt az előírást, és a legtöbben soha sem reflektáltunk arra, hogy inkább előtte kéne kezet mosni, és tiszta kezekkel nyúlni a testünkhöz. Vajon hány ezer olyan szokásunk van, ami valójában hülyeség, és csak azért végezzük el őket, mert megszoktuk?
Pár bejegyzéssel ezelőtt amiatt dohogtam, hogy egyesek még mindig elégetik a mezőgazdasági nyesedéket, ahelyett, hogy komposztálnának. Mert azt szokták meg, hogy elégetik. Hallottam olyanokról, és állítólag sokan vannak, akik a tévére alszanak el, és mér nem is nézik, mert elaludtak, de a tévé még órákig megy, és feleslegesen fogyasztja az áramot. Mert így szokták meg. És a példák sora a végtelenségig folytatható lenne.
Mi lenne, ha megszoknánk azt is, hogy tudatosan és mértékletesen élünk? Ha megszoknánk, hogy csak annyit veszünk el a természettől, amennyire feltétlenül szükségünk van, és így jutna másoknak is, meg lenne módja a természetnek a regenerációra? Mi lenne, ha megszoknánk, hogy amikor beteszünk a mikróba egy tányér levest melegíteni, akkor arra a három percre felülnénk egy szobabbiciklihez hasonlító eszközre, amit tekerve egy generátort hajtanánk meg, ami árammal látná el a mikrót, így izomerővel tudnánk felmelegíteni az élelmünket? Mi lenne, ha megszoknánk, hogy a szemetet szelektálva gyűjtjük, és aztán teljes mértékben újra hasznosítanánk? Ha csupa ilyen energiahatékony és kornyezetbarát dolgot szoknánk meg, akkor azzal nagyon  jót tennénk magunknak és a bolygó többi élőlényének is.
Az ember a szokásai rabja. Így működünk. Nehéz mindig mindent a nulláról kitalálni, ezért aztán jobb szeretünk rutinokat kialakítani, mert akkor úgy tűnik, hogy szinte erőfeszítés nélkül, maguktól működnek a dolgaink. Váltani, új dolgokat kipróbálni nem szeretünk, mert az macerás, az erőfeszítést kíván. Persze, de csak elsőre! Meg talán másodikra. Utána viszont az új dolgok is megszokottá válnak, más szóval rutinná, és onnantól azok is úgy tűnnek már, mintha maguktól működnének.
A lényeg csak annyi, hogy vizsgáljuk felül a szokásainkat, és ne tegyünk meg valamit csak azért, mert úgy szoktuk meg. Irányítsuk az életünket olyan módon is, hogy törekedjünk hasznos és környezetbarát és energiahatékony és humánus, na meg főleg egészséges tevékenységeket elsajátítani és megszokni.

Az alábbi linken keresztül megnézhető egy kiváló leleplező video a palackozott víz történetéről.

http://www.youtube.com/watch?v=Se12y9hSOM0

Angolul nem tudók számára a kisfilm feliratozva is megnézhető, ennek a linknek a segítségével: 

http://hungary.indymedia.org/node/16235

Így a választások közeledtével egyre többen teszik közzé elméletüket, vagy csak véleményüket arról, hogy mi Magyarország bajainak legfőbb oka. A problémákat szinte mindenki érzi, tapasztalja, és elég sokan meg is képesek fogalmazni. Tehát a diagnózissal nincsenek gondjaink, de a problémák elemzése sajnos a legtöbbeknek már meghaladja a képességeit. A megoldási javaslatok pedig zömében használhatatlanul pocsékak.
A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy ma Magyarországon minden olyan szervezet, amelyiknek esélye van hatalomba kerülni, lényegében azt hirdeti, hogy a problémáink, és a válságaink megoldásának kulcsa az állam. Azt sulykolják az emberekbe, hogy egy erős államra van szükségük, ami kézben tudja tartani az ország ügyeit, és akkor majd minden megoldódik, mindenki egzisztenciája biztonságba kerül, és végre beköszönt a jólét, a gyarapodás, a prosperálás kora. Mert megérdemeljük már, annyi küzdelem és kudarc után.
Ideológiától függetlenül minden párt azt ígéri, hogy többet fog majd adni, jobban megszervezi az állami újraelosztást, és oly módon erősíti és tisztítja meg az állami intézményeket, hogy azok majd garantálni tudják a kisemberek érdekeinek szemelőtt tartását és érvényesítését a lelketlen, kizsákmányoló, multinacionális tőkével szemben.
Ezek a reakciók és programok teljesen elhibázottak!
Ugyanis minél jobban belefolyik az állam a gazdaságba, minél inkább rajta akarja tartani "óvó" és "fegyelmező" kezét az országon, minél több pénzt von magához azért, hogy a társadalmi igazság és szolidaritás nevében újraossza, annál nagyobb állami aparátusra van szüksége. Logikusan belátható, hogy minél nagyobb egy állami aparátus, annál nagyobb a bürokrácia. A bürokrácia a korrupció melegágya. A bürokrácia, különösen az erősen központosított bürokrácia, alkukat, megeggyezéseket, szívességeket, kenőpénzeket, lobbikat, érdekszövetségeket, közvetítői hálózatokat, és protekciót generál. Mindezek kölcsönösen erősítik egymást, és züllesztik az államigazgatási rendszert. Ráadásul minden ügyintézést lelassítanak, és egyúttal megdrágítanak. Azt kell megérteni, hogy ez attribútuma a bürokratikus rendszereknek, vagyis szükségszerűen bekövetkeznek ezek a dolgok. Nem magyar sajátosságról van szó. Nem bennünk van a hiba, hanem a rendszer generálja a hibákat. Az erősen központosított rendszerek előbb-utóbb mind lelassulnak, és a hivatalos út lehetetlenné válása miatt kialakulnak a félhivatalos, szürke utak, mert a dolgokat azért valahogy műköstetni kell. A kiskapuk miatt pedig minden szereplő bizonytalanná válik, nincsenek világos viszonyítási pontok, és ezt az ügyesek könnyen kihasználhatják arra, hogy elvegyenek a közösből.
Az átlagember látva az állami aparátusok kuplerájosodását, és tapasztalva azt, hogy boldogulni csak trükközve lehet, elkezdik minden lehetséges módon megpróbálni elkerülni az adófizetést, mert méltánytalannak és igazságtalannak érzik, hogy ők rengeteget fizetnek, mégis semmi sem működik megfelelően. Elkezdik nehezményezni, hogy az állami újraosztás során mások többet kapnak a közösből, ne adj isten olyanok is, akik kevesebbet, vagy semmit sem fizettek be. Ez aztán társadalmi és szociális feszültségekhez vezet. (Nyilvánvalóan mindig akadnak olyanok is, akik meglovagolják, kihasználják ezt a feszültséget, sőt, saját hasznuk érdekében még tovább is szítják.)
A polgárok jövedelemeltitkolási startégiái miatt az állami bevételek csökkenek, ami miatt egyre nehezebb működtetni a hatalmas aparátust, és kevesebb marad arra is, amit visszaoszthatnak az embereknek. Az emberek még elégedettlenebbek lesznek, és ez végső soron egyre jobban és jobban gyengíti az államot. Végül már a hasznos funkciót is csak nehezen tudja ellátni, a jogbiztonság sérül, a törvények szinte betarthatatlanná válnak. Nagyjából itt tartunk most. Mindez a rendszerbe kódolt hibák miatt alakult így. Az elemzésből világossá válhat az is, hogy a helyzetre nem az a válasz, ha lecseréljük a rendszer működtetőit, majd hagyjuk, hogy az újak még centralizáltabb államot csináljanak. Annak sok értelme nem lenne.
A megoldás egyértelműen az lenne, ha kis államban gondolkodnánk. Egy decentralizált, takarékos, szolgáltató állam teremtheti csak meg a növekedés feltételeit. Egy olyan állam, amely adókedvezmények és szubvenciók helyett keveset vesz el a állampolgároktól és a vállalkozásoktól adó formájában, és a visszaosztással a társadalmi feszültségeket inkább elsimítja, mint növeli. Egy olyan állam lenne ideális, amely nem rész vesz a gazdaságban, hanem csak szabályozza azt. De a szabályozással nagyon világos határokat szab.
A pénzügyi válság oka az volt, hogy nem építettek elég hatékony szabályozómechanizmusokat a globális pénzpiacot irányító bankrendszerbe. Az államosítás és az állami pénzgyártás, ami jelenleg zajlik, a csődtöl megmentette a bankokat, de a rendszer hibáit nem szünteti meg. Ráadásul azt a tévképzetet kelti, hogy az állam minden gondot meg tud oldani. Erősíti azt az illúziót, hogy az állam mindenható. Pedig nem az. Az államot csak meggyengítette, hogy szabályozás helyett pénzinjekciókkal kezelte a válságot. Az eladósodás tovább nőtt, a gazdaság rossz szerkezete újabb haladékot kapot.
Aki azt képzeli, hogy a verseny kiküszöbölhető, és az állam majd megvédi, az nagyot téved, és fájdalmasan fog koppani. A magyar vállalkozások versenyképességét elősorban az a hatalmasra hízlalt állam rontja, amiben ezek a vállalkozások olyan nagyon bíznak. Itt az idő, hogy felnőjjünk, és elengedjük állam-apu kezét.
A változást, a korszerűvé válást hiába várjuk a pártoktól és a vezetőinktől. Ők csak megfelelnek a társadalmi igényeknek. Először a társadalmat kell megváltoztatni, alulról, belülről. Sokszor el kell mondani, hogy mindenki megértse: az állam nem azért van, hogy meghatározza az életünket, és megmondja hogyan éljünk. Az állam azért van, hogy megszabja azokat a kereteket, amiken belül mindenki egyforma esélyekkel indulhat. A gazdaságnak ne az állam legyen a motorja! Hanem az emberek vállakozókedve, innovatív ereje, és gyarapodási vágya.
A magyar társadalom még gyerekkorát éli. Gyakorlatilag 20 éve lépett ki a feudalizmus állapotából. Papíron régebben, de az elmúlt száz év még feudaliozmus volt csak módosult formában és különféle neveken. Nem kell csodálkozni azon, hogy ilyen rövid idő alatt még nem sikerült megéretnie a kapitalista világ működését. Idő kell hozzá, hogy rájöjjön, milyen lehetőségei vannak, mi jó neki, és milyen állammodell segíti őt vágyai elérésében. Szükségszerűen be fog következni a szolgáltató állam korszaka, egész egyszerűen azért, mert a centralizált, bürökratikus, nagy állam magától szétesik újra és újra.
Idővel egyre többen leszünk, aki nem akarják majd, hogy az állam túlszabályozza az életet, és megmondja mit tehetünk, és mit nem, kivel házasodhatunk és kivel nem, milyen formában vállalkozhatunk és mire, és mekkora adminisztrációs terhet kell ezzel a nyakunkba venni.
Haladjunk már kicsit a korral, és próbáljunk meg úgy élni, mintha már egy jól funkcionáló, gazdaságos és szolgáltató államban élnénk. És háborodjunk fel, amikor az állam korlátoz bennünket a mindenbe belefolyó, mindenhol jelenlévő apparátusán keresztül. Nyesegessük le szépen lassan a csápjait.
Ez az állammodell, amit felvázoltam, sokak szemében egy klasszikusan liberális modellnek tűnhet. Nos, személy szerint nem hiszek a politikai ideológiák mentén való gondolkodásban, és ezen kívül meglehetősen leegyszerűsítőnek is tartom, ha a liberalizmussal azonosítunk egy elképzelést csak azért, mert kis és decentralizált államot szeretne. A jó állam nem egy politikai ideológia vagy teória megvalósítása. Egy jó állam egész egyszerűen csak praktikus. A liberális piacgazdaságal az a baj, hogy nem szabályoz eléggé, vagyis túlságosan bízik a piac önszabályozó erejében. Nos, a piac a saját rideg logikája szerint kiválóan és megbízhatóan szabályoz is. Aki rosszul fektet be, az elveszti a pénzét. Csakhogy a pénzek mögött emberi életek vannak, ezért aztán az államok nem engedik működni a piacok sajátos logikával működő szabályozórendszereit, hanem azt mondják, hogy nincsenek is ott szabályozók, és oda az államnak kell benyomulni, és betölteni a csendőr szerepét. Teljesen rossz reakció! El kéne végre kezdeni felnőttként kezelni az embereket, és megmagyarázni nekik, hogy a piac hogyan működik, miféle kockázatok vannak benne, és aztán hagyni, hogy a piac szabályozza magát, az emberek pedig boldoguljanak benne, ahogy tudnak. Az emberek nem hülyék, a nehezen szerzett megtakarításaikat biztos, és megfelelően jövedelmező helyekre fogják tenni, és ezzel ők maguk szabályozzák majd a leghatékonyabban a piacot. Aki téved, az megszívja. Ilyen az élet. Ha az állam folyton beavatkozik, és a rossz döntéseket visszamenőleg érvényteleníti, azzal az állampolgár ugyanúgy nem jár jól, csak épp nem közvetlenül bukja el a pénzét, hanem közvetve, a közösből. Tanuljunk felelősen bánni a pénzzel végre, mert akkor duplán spórolunk, mert nem lesz szülség a hatalmas és atyáskodó államra sem, ami valójában egy pénznyelő. Bőven elég, ha a kis, szolgáltató állam a törvényekkel csak meghúzza azokat a szigorú határokat, amik megakadályozzák, hogy megérje felrúgni a társadalmi együttműködés, vagy a tisztességes és önszabályozó piacgazdaság szabályait.
Addig is amíg ez elkövetkezik, nincs más lehetőség, mint a szavazatainkkal nemet mondani a szélsőségekre, és a demagógiára. Azok a pártok, amelyek csak arról tudnak beszélni, hogy mit tiltanak be, mit nem engednek majd meg, hogyan fogják betörni a piacgazdaságot és annak szereplőit, nem értik az idők szavát, és fogalmuk sincs a világ működéséről. Minden retrográd gondolat és erő csak hátráltatja egy jobb, egy ökopragmatikus jövő megvalósulását. Hátráltatja, de megakadályozni nem tudja. Mert az univerzum egyik alaptörvénye az, hogy végül mindig az történik, ami a legvalószínűbb. Jelentem, aki még nem tudná, a feudalizmus véget ért. Azért ért véget, mert már nem korszerű. Nem képes haladni a korral, nem felel meg a világ változása során kialakult új igényeknek. Ennyi. Belátható, és egyszerű, nem? Persze kell néhány emberöltő, mire a többség belátja. De az meg annyira rövid idő. Ja, hogy mi épp egy átmeneti korban élünk? Azzal nem tudunk mit tenni. Csak annyit, hogy avantgárdként mutatjuk az utat. Könnyű feledat, mert a jövőbe vezető út egyirányú. Meg lehet rajta állni, le is lehet lassítani, de visszafordulni lehetetlen.