R.I.P.

Az elmúlt évszázadok társadalmi fejlődésének egyik legnagyobb vívmánya a nyugdíj. Az a lényege, hogy amikorra az emeber már annyira megöregszik, hogy nem képes eltartani magát a munkájával, akkor nem kell a gyerekei (ha van neki) jóindulatától függenie, vagy felfordulnia, hanem az aktív korában megkeresett jövedelme egy részéért cserébe, amit nyugdíjjárulék néven az állam elvesz tőle, havi fix, pénzbeli juttatást kap egészen a haláláig.
Magyarországon a nyugdíjrendszer szisztematikus szépséghibája az, hogy a nyugdíjasokat nem a saját befizetéseikből fizetik ki, hanem mindig az aktuális dolgozók által fizetett nyugdíjjárulékból. A nyugdíjalapban valójában sosincs pénz, mert minden hónapban a beérkező járulékokat egyből ki is fizetik a nyugdíjasoknak. De a helyzet még ennél is rosszabb, mert nem is érkezik be a nyugdíjalapba annyi pénz, amennyit ki kéne fizetni a nyugdíjasoknak, így azt az államnak ki kell pótolni. Azért nem érkezik be elég pénz, mert nincs elég dologzó ember. Sőt, míg a nyugdíjasok száma folyamatosan nő, addig az aktív keresők száma csökken, vagy legjobb esetben is csak stagnál. Következésképpen egyre több pénzzel kell az álamnak kipótolnia a nyugdíjkasszában lévő pénzt.
A mi nyugdíjrendszerünk lényege az, hogy az ember a befizetett nyugdíjjárulékával nem előre spórol magának nyugdíjat, hanem csak megveszi az állami nyugdíjjrendszerbe való tartozás jogát. A nyugdíjjárulék így felfogható tagdíjként is. A probléma az, hogy a tagdíj már egyre kevésbé fedezi a tagság költekezését.
Erre a problémára megoldásul lett kitalálva a magánnyugdíjpénztári rendszer. A magánnyugdíjban az a jó, hogy az ember nem a közösbe fizet, hanem konkrétan saját magának tesz félre. Ráadásul a pénztár ezt a pénzt nem fizeti ki egyből másoknak, hanem évtizedeken át befekteti, és gyarapítja.
A magyar rendszer izgalmas vonása az, hogy emelett a magánnyugdíj mellett mindenki továbbra is tagja marad az állami nyugdíjnak is, merthogy a munkáltató által fizetett járulék továbbra is az államhoz folyik be. Így aztán amikor a magyar állampolgár nyugdjíba megy, akkor kap pénzt az államtól is, és kap pénzt a magánnyugdíjpénztártól is. Fantasztikus, nem? Még mondja valaki, hogy nem elképesztően nagy jólétben élünk. Ilyen szociális biztonság a világtörténelemben még nem volt, és jelenleg sincs túl sok helyen a világban. Szerencsések vagyunk, mégis mindig elégedetlenkedünk.
Na persze nincs semmi, amit ne lehetne még jobbá tenni. A gyenge pontja a magyar rendszernek az, hogy a nyugdíjkasszában sosincs annyi pénz, ami elég lenne a kifizetéskre, vagyis mindig ki kell azt egészíteni. Erre kéne megoldást találni, és akkor a nyugdíjszisztémánk fenntarthatóvá válna.
A megánnyugdjípénztári rendszer esetleges megszüntetéséről természetesen az a véleményem, hogy nem praktikus és nem előre mutató lépés, vagyis nem korszerű, és pláne nem progresszív.  Teljesen kontraproduktív is, hiszen ahelyett, hogy javítana a helyzeten, csak tovább nehezít. Persze a hívei azt állítják, hogy megoldja a nyugdíjkassza hiányát, de ez a megoldás csak ideiglenes, merthogy a befizetések továbbra is egyből kifolynak majd a nyugdíjkasszából, így sosem keletkezik ott olyan állandó összeg, amellyel befektetéseket lehetne eszközölni, és hasznot, vagyis többletet realizálni. Az a pénz, ami nem termel hasznot, hanem csak parlagon hever, az fokozatosan veszít az értékéből.
Elmondom, hogy szerintem mi a megoldás a nyugdíjrendszerünk problémáira, természetesen a magánnyugdíjpénztári rendszer, mint fontos vívmány megörzése mellett. Az állami nyugdíjat egységesíteni kell. Vagyis az államtól mindenki egyforma összegű nyugdíjat kell kapjon, függetlenül attól, hogy mekkora jövedelme volt aktív korában. Szerintem az lenne a korrekt, ha ez az összeg nagyjából a minimálbérrel egyenértékű lenne. Ezzel a módszerrel az állami nyugdíjkassza hiány megszüntethető, vagy mininalizálható és kezelhető lenne.
A dolog úgy működne, hogy az dolgozó nyugdíjjárulékának egy része, mondjuk fele kerülne be az állami nyugdíjrendszerbe, és ezzel vásárolná meg magának a jogot a társadalmilag biztosított, fix, mindenki számára egyforma nyugdíjra. Ezt a nyugdíjat a társadalmi szolidaritás jegyében mindenki megkapná, az is, aki életében csak keveset, vagy egyáltalán semmi tnem dolgozott. A járulék másik felel menne a magánnyugdíjpénztárba, egyéni számlára, ahol befektetnék, és gyarapítanák, és ami természetesen örökölhető is lenne. Így amikor a dolgozó nyugdíjba megy, akkor az egységes, állami, fix nyugdíja mellé megkapná a magánnyugdíját is, ami mindenkinél más összeg lenne, attól függően, hogy mekkora volt dolgozóként a jövedelme, és mennyire jól gazdálkodott vele a pénztár, amelyik kezelte. Egyszerű, biztonságos, kiszámítható, korrekt, fenntartható és igazságos rendszer lenne.
Hozzáteszem, hogy véleményem szerint a jelenlegi nyugdíjjárulék százaléka kissé alacsony. Összességében 35 százalék megy magán és állami nyugdíjcélokra összesen. Ennek harmadát fizeti a dolgozó, és kétharmadát a munkáltató. Jobb lenne, és az emberek öngondoskodási tudatosságát is jobban szolgálná, ha a dolgozó jövedelemének legalább 25 százaléka menne nyugdíjcélokra, és ugyanekkora százalékot fizetne a munkáltató is a munkavállalója után a nyugdíjalapba.
Még két dolgot tennék mindehhez hozzá. Egyrészt a nyugdíjkorhatárt emelni kell, egyszerűen azért, mert az emberek szerencsére tovább élnek, és az egésszégi állapotuk is ha csak lassacskán is, de javul. Ennek a javulásnak az érdekében mindent meg is kell tenni egyénileg is, és társadalmilag is.
A másik pedig az, hogy az államnak sokkal komolyabb adókedvezményekkel kellene támogatnia a polgárai nem kötelező, tehát önkéntes alapon zajló nyugdíjelőtakarékoskodását.
Aki nem tervez a jövőbe és a jövővel, az rombolja azt, és feléli a jelent is. Haladjunk végre a korral, és ahelyett, hogy az elmúlt évtizedek vívmányait leépítjük, törekedjünk inkább az előremutató, javító megoldások kidolgozására és elterjesztésére.

Laissez faire

Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy az ember két legalapvetőbb ösztöne a létfenntartási és a reprodukciós. A létfenntartási ösztönünket egy ideje már a munkának nevezett tevékenységgel elégítjük ki, merthogy az valamivel kiszámíthatóbb és biztosabb eredményt hoz mint a gyűjtögetés. Persze a gyűjtögetés is tekinthető már munkának, de akkor azt kell mondanunk, hogy a csimpánzok is végeznek munkát, sőt, minden állat munkát végez, amikor megszerzi a táplálékát. Ezért inkább szűkítsük le a fogalmat, és munkán értsünk termelő tevékenységet. A termelés (legyen az mezőgazdasági vagy kézműves, vagy bármi egyéb) egyenes következménye a felesleg kialakulása, ami felhalmozáshoz és kereskedelemhez vezet. Ezzel pedig el is érkeztünk ennek a bejegyzésnek a témájához, a gazdasághoz.
A gazdaságot tekinthetjük az ember és az emberiség létfenntartási törekvései összességének is. Minden tevékenységünk, amivel fenn akarjuk tartani magunkat az életben, közvetve, vagy épp nagyon is közvetlenül hozzájárulás a világ gazdaságához.
Számtalan ökonómiai elmélet és közgadaság-filozófiai irányzat létezik, de én most megkísérlem nagyon leegyszerűsíteni és világossá tenni azt a két alapvető nézetrendszert, illetve gondolkodásmódot, amit véleményem szerint az embereket akaratlanul és öntudatlanul alkalmaznak, amikor a gazdasághoz viszonyulnak. De nem csak az egyes emberek gazdaságról alkotott elképzeléseiről, és gazdasággal kapcsolatos elvárásairól lesz szó, hanem heterogén és átfogó társadalmi csoportok gazdasági hiedelmeiről is; sőt, sokkal inkább azokról, hisz az emberek gondolatait elvont témák és fogalmak esetében nyilván annak a társadalmi csoportnak vagy rétegnek a politikai, vallási és kultúrális, tradícionális gondolatrendszere határozza meg, amelynek az egyén természetszerűleg tagja, és amelyben szocializálódott.

Mivel bölcsész vagyok, és nem közgazdász, de még csak társadalomtudós sem, így egyrészt filozófiailag közelítek a kérdéshez, másrészt pedig metafórákat veszek igénybe ahhoz, hogy mondandóm plasztikus és könnyen érthető legyen.
Ha nevesíteni kéne a két alapvető gazdaságfilozófiát, amelyekről szó lesz, akkor szándékosan a lehető leginkább lecsupaszítva és leegyszerűsítve azt mondanám, hogy az egyik a kontrolláló, a másik pedig az organikus. Jöjjenek a példák, akkor minden egyből egyértelművé válik.
Képzeljük el, hogy a gazdaság egy gyümölcsfa. A cél, hogy ez a fa minél több termést hozzon. A kontrolláló szemlélet azt vallja, hogy a fa akkor terem a legjobban, ha rendszeresen meg van metszve, ha alakítva van a lombkoronája, ha minden kártevő és betegség ellen biztosítják, vagyis gyakorta permetezik és tápoldatozzák, ha leválogatják a nem ígéretes szemeket, és egyáltalán, ha a gazda állandóan rajta tartja a szemét a fán, mert akkor azonnal be tud avatkozni a folyamatokba, amint valami neki nem tetsző, szerinte rendellenes folyamat zajlik a fában, vagy a fával, főleg ha olyan, ami veszélyezteti a terméshozamot.

Az organikus szemlélet a kontrolláló ellentéte, vagyis abban hisz, hogy a fát békén kell hagyni, és engedni, hogy nőjjön, ahogy csak akar. Az organikus gazdaságfilozófia abból indul ki, hogy ha hagyjuk a fát a saját ritmusa és a génjeiből fakadó ösztönparancsok szerint fejlődni, akkor egészséges immunrendszere lesz ahhoz, hogy megbírkózzon a kártevőkkel és betegségekkel. Azt gondolja, hogy nem történik tragédia, ha a számtalan burjánzó hajtás közül néhány elfagy, elhal, letörik, elszárad, vagy tönkreteszi valami betegség, mert marad még  épp elég egészséges hajtás, ami biztosítja majd a termést, és a fa további növekedését. Metszés nélkül a fa lomkoronája nagyon sűrű, és bonyolult hálózatot alkotó, átláthattalan dzsungel lesz, rengeteg vékony és rövid kis ággal, szemben a metszett fa kevesebb, de vastagabb ágával, ám összességében mégis az organikusan növő fa fog a nagyobb tömeggel és térfogattal rendelkezni. A metszett fa termései szebbek, nagyobbak és egyformábbak lesznek, de a szabadon fejlődni hagyott fa apróbb és egyenetlenebb termései összességében mégis sokkal többen lesznek, vagyis az organikusan nevelt fa termelékenysége jobb lesz, mint a kontrolláltan nevelt fáé. Vagy ha nem lesz jobb, leglábbis ugyanolyan lesz, viszont az előállításban sokkal több ága vesz részt a fának, vagyis a termelésből többen veszik ki a részüket, többen járnak jól vele, többen élhetnek meg belőle, és ami a fő, a több termés több magot jelent, amelyekből nagyobb eséllyel nevelődhet újabb facsemete. Ha pedig egy ág a többi rovására nagyon megerősödik, és elnyomja őket, vagy ha rohadásnak indul, akkor még mindig lehetősége van a gazdának levágni, és a fa nem rokkan bele. Ellenben ha a kontrolláltan nevelt fa metszését elrontja a gazda, vagy ha az kevés ága közül valamelyik megbetegszik, elkorhad, elreped, akkor sokkal nagyobb veszteség éri a gazdát azzal is, ha komoly ráfordításokkal megpróbálja megmenteni, megjavítani, kipurgálni a problémás ágat, és azzal is, ha levágja, mert akkor bár a fát megmenti, de a terméshozam tetemes részéről le kell mondania.
Nem folytatom tovább a metafórát, mert ennyiből már, gondolom világos mit akarok mondani.
Tehát van az a gazdasági filozófia, amely kontrollálni akarja a folyamatokat az állam révén, (aki a példában a gazda szerepét játszotta) és van az a filozófia, amelyik hagyni szeretné hogy a gazdaság fejlődjön magától, organikusan. A világban általában a kontrolláló módszer hívei voltak és vannak többségben, de ez ne tévesszen meg senkit. Mert a gyakorlat azt mutatja, hogy igenis az organikus módszer esetén keletkezik a több termés, vagyis az a jövedelmezőbb. Ráadásul nem csak hogy jövedelmezőbb, hanem a jövedelmek jobban el is oszlanak, többen részesülnek belőle egy organikusan fejlődni hagyott gazdaságban, ami a társadalmi felemelkedést és az emberek tömegei életminőségének javulását jobban szolgálja. Csak ha a gazdaság organikusan fejlődik, akkor a gazdára kevesebb feladat hárul, vagyis elégséges a kisebb állam is. A politikai pártok nem érdekeltek abban, hogy az állam kisebb legyen, mert nekik az a céljuk, hogy a hatalom gyakorlása során minél több tagjuk és támogatójuk egzisztenciáját biztosíthassák. A nagy állam erős centralizációt, szilárd hierarchiát, nagy adminisztrációt és nagy bürokráciát jelent, továbbá drága, meg korrupt működést, ami végerendményben több adót. A több adó pedig lassú, kevésbbé vonzó gazdasági környezetet. Ha az állam metszi a gazdaságot, vagyis prioritásokat határoz meg, azzal egyes ágazatok működését és terjeszkedését mesterségesen elősegíti, de más ágazatokat meg ellehetetlenít. Ha csak kevés de vastag ága van a gazdaságnak, az egyenetlen munkaerőpiacot generál, mert csak ott lesz munka, ahol a húzóágazatok termelőegységei megtelepednek, és más területeken a munkanélküliség stabilizálódik, ami társadalmi egyenlőtlenséget, növekvő osztálykülönbségeket és csoportok közötti feszültségeket okoz.
Ha organikusan fejlődhet a gazdaság, akkor sok hajtása van a gazdaságnak, sokan termelnek, sok munkahely keletkezik, mindenkinek van esélye sikeres vállalkozást indítani, és ez egyenes utat jelent a prosperáló gazdasághoz. Ha az állam nem szól bele a gazdaság műkösésébe, mindössze rajta tartja a szemét, és végső esetben avatkozik csak be, akkor nem kell nagynak lennie, és nem kell sok adót sem beszednie, ami így az embereknél marad, és javítja a gazdaság teljesítményét, és bővülési lehetőségeit.
Gondolom, teljesen világos, hogy én a magam részéről ahhoz a kisebbséghez tartozom, akik az organikus gazdaságot jobbnak tartják a kontrollált gazdaságnál. Egyetlen érvet sem tudok felhozni az utóbbi mellett. A kontrolláló szemléletből fakadó összes előny átvihető az organikus szemléletbe, de az organikus szemlélet előnyei nem juttathatók érvényre a kontrollálóban. A nagy kérdés az, hogy akkor mégis miért hisz jobban az emberek nagy többsége szinte az egész világon a kontrolláló szemléletben.
A válasz az, hogy az embereknek az ad biztonságérzetet, ha egy olyan közösségben létezhetnek, ahol van egy gondoskodó, a csoport életét megszervező valaki, egy pátriárka. Antropológiailag meghatározottak vagyunk és az ösztöneink sokkal erősebben irányítanak minket, mint azt ahogy általában feltételezzük. Az ember közösségi lény, egyszerűen így fejlődött ki, és a közösség csak akkor tud stabil maradni, ha meg van szervezve. A szervezettség hierarchiát jelent, a hierarchia csúcsán pedig mindig van valaki. Az részletkérdés, hogy jelenleg hatalmas, milliós közösségekben élünk, és a közös dolgaink vezetését olyasvalaki végzi, akit demokratikusan választunk, és nem olyasvalaki, aki fizikailag a legerősebb. (A diktaturákban még most is a fizikailag, vagyis katonailag legerősebb egyed kerül a hierarchia élére.)
Mindenestre meliorista vagyok, tudom, hogy a dolgok javíthatóak, és abban is hiszek, mint azt már ebben a blogban többször kifejtettem, hogy a a dolgok mindig a lehető legnagyobb valószínűség irányába haladnak. Mivel vannak olyan helyek a világon, ahol időlegesen az organikus szemlélet hívei is kormányrúdhoz jutnak, idővel mindenki számára ki fog derülni, a bőrén fogja érezni, tapasztalni, hogy jobban él akkor, ha tartósan hagyjuk a gazdaságot organikusan fejlődni. Nem igaz a kontrolláló szemlélet híveinek az a frázisa, hogy az általuk vadkapitalizmusnak hívott módszer tömegeket dönt nyomorba, és ráadásul sérülékeny is. Egyáltalán nem lenne sérülékeny, ha nem nyúlnának bele folyton a működésébe, és engednék, hogy a beteg ágak elhaljanak és leessenek. Majd nő helyettük másik. Az időszakos vesztesek időszakos szociális támogatása persze közös érdek, de egy kontrollált gazdaságban az időszakos vesztesek hosszútávú vesztesekké válnak, és tartósan állami segítségre szorulnak, vagyis függő helyzetbe kerülnek a hatalomtól, míg az organikus gazdaságban a folyamatosan növő új hajtások révén hamar újra a gazdaság részesei lehetnek, és független, önmagukról gondoksodó lények, a társadalom hasznos és büszke és szabad tagjai. Rosszindulatúan mondhatnám azt is, hogy talán egyes hatalommániásoknak pont az az érdeke, hogy tömegek függjenek tőlük és az álami gondoskodástól; tömegek, akiknek a szavazatait a szociális támogatásokkal megvéve a saját hatalmukat tartósan stabilizálhatják, és ezért hisznek ők olyan nagyon a kontrollált gazdaságban, ezért reklámozzák minden kijelentésükkel, és ezért szapulják és démonizálják az organikus szemléletet.
A társadalmi változások, átalakulások mindig lassan mennek végbe, de ha nagy távlatból nézzük és nagy léptékben, akkor világosan és egyértelműen, vitathatatlanul kiderül, hogy a gazdaság fejlődése, karöltve és egymásrahatva a társadalmi változásokkal, abba az irányba halad, hogy a kontrolláló szemlélet lassan elavul, retrográddá válik, és az organikus szemlélet mindnyájunk javára válva uralkodóvá válik. Ez nem történhet másként, még ha a folyamatban lesznek visszaesések is, és ha náhány évszázadig is eltart.
Haladni kell a korral, mert semmi sem statikus, és minden mozgásban van. Mi, avantgárdok, annyit tehetünk, hogy a tőlünk telhető legpontosabban és legbecsületesebben leírjuk a valóságot. Azt a valóságot, amit sokan, sokféleképpen interpretálnak, de ami igenis meglátható, megéthető és leírható, mert ott van a szimulákrumokon, mítoszokon és a képét torzító technikai protéziseken túl. A megértéséhez pedig semmi más nem kell, csak nyitottság, előítéletmentesség, a megszokot sémák elhagyása, és józan paraszti logika.

Gondolatok egy városról

2009. elején írtam ezt a cikksorozatot, de nem jelent meg. Mivel most is aktuálisnak érzem, gondoltam közzéteszem itt, a blogomban, hátha valakit érdekel. 

Mit kezdjünk Keszthellyel?

Újabb korszerűtlen elmélkedések

I. rész

Állapotfelmérés

A tavalyi év végén egyetlen helyi lap sem mulasztotta el, hogy összefoglalást adjon arról, milyen munkát végzett a városvezetés 2008-ban, mik a legfontosabb eredmények, és egyúttal mit terveznek az újesztendőre. A helyzet áttekintése, főleg egy év utolsó napjaiban, megszokott dolog; nem árt tudni, hol tartunk, merre haladunk, mit kell még megtennünk a céljaink elérésének érdekében. Ám értékelni az eredményeket nincs szokásban. Mintha valamit tenni, már önmagában érték volna, és darabra több mindent tenni, nagyobb érdem. Tekintsük hát gyorsan, felsorolásszerűen át, mit emelt ki a városvezetés az elmúlt évben végzett munkájából, mire büszkék, mit tartanak fontos, említésre méltó eredménynek. Talán nem bűnös dolog azt feltételezni, hogy biztos azt a néhány dolgot hozzák fel egy évösszefoglaló interjúban, amik valóban a legnagyszerűbbek voltak, és egyben a város érdekeit, és a benne lakókat legjobban szolgálták.  

Íme: Rendezett, virágos utcakép. Strandok fejlesztése: új szolgáltatások, megszépült környezet, ingyenes csúszda és napozóágyak. Iránybusz Hévízre. Idegenforgalmi szempontból is vonzó rendezvények: huszártalálkozó, az ötvenedik születésnapját ünneplő Helikon-seregszemle, a Tánc Éve rendezvénysorozat. Útfelújítás: Bem és Unterberger, Stromfeld és Pacsirta utca. Önkormányzati ingatlanok renoválása. A Csány-Szendrey ÁMK akadálymentesítése. A kórház „D” épületének átadása. Városfejlesztési stratégia elkészítése. Igényes ajánló készítése, amely a befektetési ajánlatokat szedi csokorba.

Kérek mindenkit, hogy most olvassa el még egyszer a fenti bekezdést.

Megvolt? Jó. Akkor most felteszek egy kérdést. Ön most sír, vagy nevet? Vagy már annyira közönyös és érzéketlen, annyira nem érdekli, mi történik, vagy nem történik a lakóhelyén, hogy egyiket sem teszi?

Akiknek dagad a melle a büszkeségtől, azoknak nem is érdemes tovább olvasniuk. Ők menthetetlenek.

A többieknek javaslom, hogy sóhajtsanak egy nagyot, és ne csüggedjenek. Gondolkodjunk egy kicsit közösen, hátha jutunk valamire.  

Először is térjünk vissza a dagadó mellekhez. Felmerül a jogos kérdés, hogy miért fanyalgunk, miért tartjuk ezeket az eredményeket nevetségesnek vagy lehangolónak? Mi az a mérce, amihez mérve ezt merjük állítani? Mit várunk egy ekkora méretű várostól, ilyen nehéz gazdasági és morális helyzetben? Miért nem tudjuk becsülni az elért eredményeket? Miféle rózsaszín köd ül az agyunkon, miféle irracionális és utópisztikus vágyakat és elképzeléseket dédelgetünk magunkban, amikhez képest ezek az eredmények nem tűnnek elégnek? Miért nem lehet tisztelni a befektetett kemény munkát, ami nélkül még ezt sem lehetett volna létrehozni?

Hát, jó. Ezekre a kérdésekre valóban válaszolni kell. Akkor viszont kezdjük a legelején. Ne tételezzük fel, hogy valami lehet evidens; söpörjünk ki alaposan, nézzünk a szőnyeg alá rendesen.

Voltaképpen miért nem hördült föl a keszthelyi közvélemény a városvezetés évértékelése után? Az egyik ok, amit itt nincs mód részletesen és mélyen kifejteni, hogy a magyar népesség nagy többsége teljesen kiábrándult a politikából, és maximális közönnyel, vagy talán már undorral nézi a városi, megyei, régiós, és országos szintű vezetők ténykedését. Úgy érzik, nincs, és nem is lehetséges semmiféle ráhatásuk az eseményekre, és inkább átlépnek az egész problémán, csak hogy megspóroljanak maguknak egy csomó idegeskedést. Sokan megírták már, hogy mennyire kártékony a választópolgárok ezen kishitűsége. Ha lemondunk a politikával való foglalkozásról, ha nem vagyunk a politikusaink sarkában, akkor elkanászodnak, akkor elburjánzik a korrupció, és a számon kérhetőségük komoly csorbát szenved, ami végeredményben a demokrácia csorbulását jelenti. Rosszindulatú(?) kommentárok szerint az egész politikai cirkusz és hisztériakeltés pont arra megy ki, hogy elvegye a polgárok kedvét a politizálástól, és attól, hogy demokratikus jogaikat használva gyakorolják hatalmukat. Merthogy ez, a gazdasági elittel összefonódott politikai elitnek anyagi szempontból nagyon hasznos. Igen ám, de a nép szegény, egyszerű gyermeke mit tehet mindez ellen? Mit tehet, ha csak „ezekre” vagy „azokra” lehet szavazni, ha nincs alternatíva? Ó, nagyon de nagyon sok mindent. De erről majd később, most jöjjön a másik ok. Azért nem hördült fel senki az évértékelés elolvasása után, mert abban nem volt semmi rendkívüli; olyan volt, mint két évtizede - vagy akár mondhatnánk kis túlzással két évszázadot is - az összes.

Ahol semmi nem történik, ott egy falevél lehullása is komoly esemény. Ha hosszú ideig változatlanul zajlik valami, ha ebben a metódusban generációk nőnek fel, akkor számukra ez a változatlanság lesz a természetes, a norma. Keszthelyen az a norma, hogy a rendezett, virágos utcakép egyenlő azzal, hogy a dolgok rendben zajlanak, a város épül, szépül, fejlődik, és a városvezetés jól teszi a dolgát. Közbevetőleg azért megjegyezném, hogy ennek ellenére érdekes, hogy a rendszerváltás óta eddig még egyetlen polgármestert sem választottak újra. Nem mintha ez számítana. Mert egyikük sem hagyott semmiféle nyomot a városon. Sokak szerint szerencsére nem. Mert legalább nem rontották el, nem törték meg egységes képét, autentikusságát, báját. Bár ennek a retrográd felfogásnak a szellemében akkor le kéne mindent bontani, és jurtákból emelni sátortábort a város helyére, mert az lenne csak igazán autentikus. Miért nem hagytak hátra semmi igazán értékelhetőt a polgármesterek? Mert inkompetensek voltak. Nem városvezetői végzettséget, vagy szakmaiságot kérünk rajtuk számon, hisz a polgármesternek lenni politikai poszt, és az benne a szép, hogy elvileg bármely polgár megszerezheti, elérheti, érdemei szerint, ha megválasztják. Csak arra mutatnánk rá, hogy például pártpolitikai alapon megválasztott városi vezetőtől, nem lehet nem pártpolitikai döntéseket várni. Keszthely eddigi vezetőinek semmiféle koncepciója nem volt arra, hogy mit kezdjenek a várossal. Az nem koncepció, hogy az értékek megőrzését, az elért eredmények fenntartását, és felújítást, utat, meg virágosítást ígérünk, meg…. Meg mit is szoktak még? Lehet, hogy ígérni is csak ennyit szoktak? Na de sose az a hibás, akinek ambíciói vannak, és aki egyszer csak úgy dönt, megpróbálja, és indul a helyhatósági választásokon, hisz annyi X.-nek és Y.-nak sikerült már, akik semmivel sem voltak különbek nála, és amit ők csináltak, az menne neki is. Mert menne akárkinek. A hibásak azok, akik megválasztották őket. Megválasztották? Volt választási lehetőség? Hiába szeretjük a töltött káposztát, ha az étlapon csak zsíros kenyér és főtt krumpli van. Távol álljon tőlünk, hogy megsértsünk valakit személyében. Nem vitatjuk, polgármesternek lenni nehéz, sok eltérő igénynek és érdeknek kell megfelelni, és mindebbe rengeteg energiát kell befektetni. Nem is akarjuk őket pellengérre állítani, számon kérni, vagy pláne felelősnek beállítani. Ők megtették, amit tudtak, jó szándékuk, tenni akarásuk, város iránti elkötelezettségük nem kérdéses. Egyszerűen csak mindnyájan inkompetensek.

De mi az a képe a városnak, amin lényegében nem változtattak az elmúlt években? És mennyire hazug, önbecsapó, és identitást torzító ez a kép?

Keszthely a Balaton fővárosa. Vagy Keszthely a Balaton Fővárosa cím büszke tulajdonosa? Inkább az utóbbi. Mert ez a szlogen mivel több üres frázisnál, amivel nyugtatgatjuk magunkat, és amit hangoztatva lesajnáljuk a többi Balaton körüli várost, akik nem rendelkeznek ezzel a címmel?

Keszthely iskolaváros. Minden város iskolaváros, ahol van iskola, nem? Vagy talán van Keszthelyen olyan jelentős, minőségileg kiemelkedőt nyújtó, országos hírű iskola, amiről még nem hallottunk?

Keszthely a kultúra városa. Attól, hogy vannak komolyzenei koncertek a városban, meg attól, hogy működik egy színháznak nevezett művelődési ház, ami befogadó térként képes működni kiállítások, színházi előadások és vetítések, meg összejövetelek számára, vagy attól, hogy üzemel könyvtár a városban, és vannak évről évre ismétlődő, hagyományos rendezvények, na meg a történelmi emlékektől, mint templomok, és kastély (kihagytunk tán valamit?) még nem lesz egy város inkább kulturális jellegű, mint más városok. Keszthely esetében ez a hozzáragadó jelző: kultúra, inkább csak jobb híján csapódott ide, mert nem volt más, inkább illő, identitást adó jellegzetesség. Ezzel az erővel lehettünk volna Keszthely, a kék égbolt városa, csak mert ahogy iskoláink, Balatonunk, és kulturális intézményeink vannak, úgy van kék ég is felettünk. Vagy akkor keressünk valami speciálisabbat, helyibbet, ha a kék égbolt túl általános, és legyünk Keszthely, a hírközlés városa, hisz van rádiómúzeumunk. Vagy még jobb, a Keszthely, a kínpadok városa, hisz van kínzómúzeumunk, és ez még történelmi távlatot is nyújt, hisz eredeztethetjük egész a középkorból, ami micsoda patinát adhatna.

Egy szó, mint száz, Keszthely nincs kitalálva. És még csak halvány kísérlet sem volt soha, hogy kitaláljuk, és ezzel arcot, identitást adjunk neki a világ felé, és egyben identitást nyerjünk tőle magunknak, akik benne lakunk. Ráragadt mindenféle jelző, de ezek inkább csak jól hangzanak, vagy hangzottak egykor, de ma már csekély, vagy semmilyen vonzerővel nem bírnak; nem számítva, hogy közhelyesek, értelmetlenek és hülyeségek is. De hát mit lehet tenni, ez van. Szegény ember vízzel főz. Akkor, ezek után, mit kezdhetünk még Keszthellyel?

Miért kellene bármit is kezdeni vele? Hisz működik, él, létezik. Miért nem jó így, ahogy van? El a kezekkel tőle, mi így szeretjük, és azt akarjuk, hogy megmaradjon ilyen csendes, békés, nyugodt, barátságos, szerethető városnak. Állóvíz, vagy ha úgy tetszik pocsolya, de a mi pocsolyánk, és nekünk nagyon is megfelel. Ha nincs kitalálva, hát nincs kitalálva. Miért kéne rengeteg pénzt arra költeni, hogy megrajzoljuk a képét, ami majd ugyanúgy nem fedi a valóságot, mint a mostani? Akkor meg nem mindegy? Miért kéne ráerőszakolni valami maszkot, és olyanná formálni, amilyen most nem? Különben is, úgy sem lehetne mást csinálni belőle. A városok szervesen fejlődnek, nem lehet mesterségesen beavatkozva megváltoztatni őket. Keszthely sosem lesz világváros. Keszthely nem több és nem kevesebb és nem más, mint Keszthely, ez az identitása.

Igaz. Keszthely sosem lesz világváros, és a fenti „program” megfontolandó. Akár választhatjuk azt is. Miért is ne? Szembenézünk a valósággal, és megbékélünk vele. Akinek meg nem tetszik, tudja merre van az ajtó. Menjen minden a rendes, megszokott kerékvágásban. Virágosítsunk, ültessünk fákat, újítsunk fel utakat és homlokzatokat. Eltartotta a várost a turizmus meg az állami támogatás eddig is, eltartja ezután is. Keszthelynek megvan a maga közönsége, elég ha rájuk támaszkodunk, meg Hévíz is tök közel van, arra mindig számíthatunk, hogy lesz reumás ember, akkor meg mit panaszkodunk? A kilátások ha nem is rózsásak, de nem is gyászosak.

Egy dolgot azonban szögezzünk le, és ezt jó lenne, ha mindenki világosan értené, és belátná. Van másik lehetőség is. Lehetne jobb is az élet Keszthelyen, lehetne ez egy jobb város. Tudom, mondani könnyű, de hol maradnak a konkrétumok? A következő részből kiderülnek.

II. rész

Elméleti alapok

Statikus identitás nincs. Minden dinamikusan változik, így a városok is, meg a körülöttük lévő ország és világ is. Ha nem változtatunk rajta, akkor változik magától. Akkor elszenvedi a változást. De ha előrelátóak vagyunk, és a jövő kihívásait figyelembe véve előre tervezünk, és a változásnak irányt szabunk, akkor a változás nekünk dolgozik, akkor nyerünk rajta.

És most lássuk végre a konkrét elképzeléseket is. Mit tegyünk, mit tehetünk a város formálásán, kitalálásán keresztül valójában magunkért, a saját boldogulásunkért?

Közhely, de igaz: a változást a fejekben kell elindítani. Kezdetnek például meg kéne vizsgálni annak a lehetőségét, hogyan lehetne beindítani a középiskolákban, vagy akár már az általános iskola utolsó évfolyamainak valamelyikében, egy Demokrácia és önkormányzatiság, vagy valami hasonló című kurzust. Igen, merthogy követendő minta még nincs a gyerekek előtt, hisz a demokrácia játékszabályait a magyar társadalom még csak kóstolgatja, így óriási szükség lenne megtanítani őket arra, miféle lehetőségeket, esélyeket és jogokat nyújt számukra az, hogy olyan rendszerben élnek, ami lakóhelyükön önkormányzatiságot biztosít számukra. Ízlelgessük csak egy kicsit ezt a szép szót: önkormányzás. Ez sokkal nagyobb vívmánya a demokráciáknak, mint a parlamentarizmus, mert közvetlenebb. Úgyhogy jó lenne tudatosítani, elmondani a választópolgároknak, hogy a lakóhelyüket vezető polgár, a polgárok mestere, nem az állam, a parlament, vagy pláne a kormány kihelyezett ügynöke, képviselője, nyúlványa, hanem a városi polgárok érdekeinek szolgálója. Ugyanígy a városi képviselők sem azért vannak, hogy csak szavazgassanak, hanem azért, hogy közvetítsék a választóik érdekeit és akaratát a városvezetés felé. Ismét felteszek egy kérdést. Tudják Önök, hogy a képviselőjük a közgyűléseken, adott döntésekkor, hogyan szavazott? Képzeljék, ez nyilvános adat. Jegyzőkönyv készül a szavazásokról, amit Önök bármikor megnézhetnek. Nem tetszik valami, ami a lakókörnyékén történik? Nézzen utána, hogy képviselte az Ön érdekeit a képviselője az adott ügyben. Legyen szokássá, hogy a városi képviselők fogadóóráin a polgárok tolonganak, és hosszú sorokban várakoznak, hogy elmondják az észrevételeiket, és megkérdezzék, mi alapján szavazott a képviselő így, vagy úgy. Mondok egy meglepőt. A politikus számon kérhető. Bizony. Érdekes, ugye?

Na persze lehet úgy is demokráciáskodni, hogy választások idején, oldalszimpátia alapján ikszelünk, és el se olvassuk, milyen nevek vannak a pártszimbólum alatt. Egyszer, szociológiai és pszichológiai kísérlet gyanánt, oda kéne írni a legesélyesebb párt listájába Mekk Elek nevét, kíváncsi vagyok hány embernek tűnne fel, hogy beszavaz egy rajzfilmfigurát a parlamentbe, vagy a megyei közgyűlésbe. Kinek a hibája, hogy ilyenek a közállapotok? A miénk. Minden rajtunk múlik. A valóság társadalmi konstrukció. Mivé kéne, és miként lehet hát konstruálni Keszthelyt? Milyen módszerrel lehet elérni, hogy a város lakói el tudják közösen dönteni, milyen várost akarnak? A módszer lényege: ki kell nyitni a szánkat. Ilyen könnyű. Tényleg.  

Már nem igazán vannak egyszerű, gyors eredményekkel kecsegtető és ráadásul abszolút fájdalommentes megoldások. Aki az ellenkezőjét állítja, az hülye, vagy aljas. Felülről várni a megoldást elavult szemlélet. Nincsenek mindenható, milliomos nagybácsik, akik rendbe teszik helyettünk az életünket. Nekünk magunknak kell, alulról, kicsiben kezdve megteremteni azt, amire vágyunk, amit szeretnénk. A rendszerváltás nagy téveszméje az volt, hogy csak meg kell történnie, és aztán magától olyan lesz itt is az élet, mint Ausztriában. Hogy nem kell semmit tennünk, csak várni, és a vezetőink majd Ausztriát csinálnak nekünk, belőlünk. Hát, nem. És erre egyre többen, és egyre fájdalmasabban ébrednek rá.

Az első lépés tehát csak annyi, hogy elhatározzuk, hogy bízunk magunkban, és a lustaságot, fásultságot, meg a berögzült, provinciális, alattvalói gondolkodásmódot lerázva magunkról elkezdünk dolgozni. A város nyilván több, mint a lakói összessége, de azért alapjában mégis csak a benne élő emberek összessége. Ha a saját életünkben és a saját portánk körül rendet teszünk, az a várost is rendezettebbé teszi. Annyira elcsépelt, unalomig ismételt, falvédőkre hímzett örökigazság ez, belátjuk, de mégse akar érvényre jutni a fejekben. Az élj a mának, élj gyorsan, légy boldog most, mert ki tudja, mit hoz a holnap, sokkal áthatóbb, meghatározóbb ideológia. Csak téves. Legyünk önzőbbek, de számítóan önzőbbek. Igen, jól hallották. Önzésre bíztatunk. Azt kéne belátni, hogy ha a jelenben lemondunk némi előnyről, haszonról, ha a pillanatnyi érdekeink helyett a hosszú távú érdekeinket nézzük, ha a közösség javát is figyelembe veszzük, akkor azzal magunknak teszünk jót, a saját fenntartható gyarapodásunkat segítjük elő. A kisgyermekes család értse meg, hogy a szórakozóhelyekről kiszűrődő hangos zene azért kell, hogy a vállalkozó hasznot termeljen, amiből adót fizet, amiből játszótér épülhet. Az új játszótér esetleg a kisgyermekes turistákat is a városba vonzza, akik a többi helyi vállalkozónak hoznak újabb bevételi forrást, akiknek így több elkölteni való pénze lesz, amit többek között szórakozóhelyeken is elköltenek, ami jó a szóban forgó vállalkozónak is. Aki viszont azt értse meg, hogy ha túl hangos a zene, akkor a kisgyermekes család aláírást kezd el gyűjteni, és a szórakozóhely nyitva tartását hatóságilag korlátozni fogják, és akkor nem lesz akkora bevétele. Ha nem lesz megfelelő a haszna, akkor nem bővít, nem teremt új munkahelyet, és a felnövő gyerekeknek nem lesz hol dolgozni, ezért elköltöznek. Minden összefügg mindennel, ezért a legfontosabb az egyensúly. Kompromisszumok, és átgondoltság kell, mert akkor mindenki jól jár, és a mindenkibe, ugye, benne van személy szerint Ön is.

A város vezetőinek az a felelősége, hogy a kereteket biztosítsák. Nem úgy kell vezetniük a lakosságot, mint a szamarakat, kötéllel húzva, hanem úgy kell dolgozniuk, ahogy a szervo működik a kormányműben: rásegít, hogy a jármű a kívánt irányba menjen. A kormánynál a város lakói ülnek. Nyilván nem árt, ha ad útvonalterveket, de semmiképpen se hagyjuk, hogy átgondolatlanul, ötletszerűen rángassa a kormányt ide-oda. Aki nem akar szamár lenni, az ne engedjen kötelet rakni magára.

Keszthelyen először is egy civil szerveződés kell, amely felvállalja, hogy rengeteg munkát elvégezve kidolgozza azokat a főbb paramétereket, amelyek mentén megtervezhető a város jövője, kitalálható az arculata, aztán pedig immáron a város politikai, gazdasági és társadalmi vezetőivel karöltve, több, különböző, konkrét megvalósítási forgatókönyvet alkot, amit megismertet a város lakóival, majd moderálja az ezekről kialakuló vitákat, és végül miután meggyőződött róla, hogy mindenki elmondta a véleményét, aki csak akarta, és mindenki érti is a koncepciók közti különbséget, és képes számba venni a pro és kontra érveket, kiharcolja, hogy a lakosság szavazzon, döntsön. Remélhetőleg mire idáig jut a dolog, már egyértelmű lesz a választás, mert eleve csak egy koncepció marad talpon, ami mindenki támogatását bírja, és amiben mindenki hisz. A civil szerveződés feladata aztán a következő évtizedekben, hogy ellenőrizze a koncepció megvalósulását. Ezt csak így lehet, más mód nincs. Egy fejlesztési koncepció legminimálisabban is 20-25 évre szól, és azt senki sem rúgja föl menet közben, hogy valami másba fogjon. Folyamatosság kell, és következetesség.

A gond csak az, hogy kik lesznek azok, akik ingyen elvégzik ezt a hatalmas társadalmi munkát? Naivság lenne azt hinni, hogy a helyiek tolonganak majd, hogy felajánlják idejüket a civil szervezet részére. Nem mintha nem lennének tehetséges, ötletgazdag, ambiciózus emberek Keszthelyen. Vannak, csak mind a könnyebb utat választja, és belép valamelyik pártba. Onnan próbálnak tenni valamit a városért. A próbálkozást nagyon látni, de az eredményét valahogy soha. Megint vissza kell kanyarodni oda, hogy a fejekben kell megkezdeni a változtatást. Aki elsőként rájön, hogy ha egy civil szerveződés élén elvégzi a város átalakításának munkáját, akkor elég elismerést és hírnevet szerezhet, hogy polgármesterré is válasszák, és a sikeres város éléről az országos politika csúcsai is könnyebben elérhetőek, az sokat nyer, az mindent visz.  Nem az a baj, hogy nincs ambíció a helyi fiatalokban, hanem az a baj, hogy nincs elég nagy ambíció, és nem társul hozzá előrelátás. A sikerért - az igazi sikerért, ami hasznára van az embereknek - nagyon keményen meg kell dolgozni.  

Az önkormányzatok kezében számos eszköz van, nem csak annyiból áll a munkájuk - még ha ezt ők maguk sem tudják, legalábbis legtöbbször úgy tűnik - hogy költségvetést készítenek, azaz a bevételeket szétosztják, és közben azon sopánkodnak, hogy egyre kevesebb a bevétel, a kiadás meg egyre több. Tessék növelni a bevételeket, és lefaragni a kiadásokat! Bevételt nem csak úgy lehet növelni, hogy eladjuk a város javait, és növeljük a helyi adókat, meg a parkolási díjat; kiadást meg nem csak úgy lehet lefaragni, hogy mindent megyei fenntartásba adunk. Ez tényleg menne Mekk Eleknek is. Ez könnyű.

Egy város úgy tudja elérni, hogy a céljait szolgáló vállalkozások működjenek a területén, hogy világos üzeneteket közöl a helyi adók kiszabásának rendszerén keresztül. Aztán hozhat helyi rendeleteket, amikkel befolyásolni tudja a város mindennapi működését, vagy szó szerint az építészeti arculatát. Támogatni tudja a helyi vállalkozókat, és egyben a helyi lakosokat is, ha csak a helyiek számára elérhető kedvezményeket biztosít. Van olyan város Magyarországon, ahol a helyi lakosok kiválthatnak olyan kártyát, ami a helyi vállalkozók által kínált termékek, és szolgáltatások vásárlásakor kedvezményre jogosít, ami a helyi gazdaság bővülését, azaz nagyobb adóbevételt generál. Miért ne követhetné ezt a példát Keszthely is? Ha az önkormányzat szeretné elérni, hogy a lakók bizonyos dolgokat kultiváljanak, akkor azokat tegye ingyenessé, és amit meg nem szeretne, hogy a helyiek kultiváljanak, azokat tegye fizetőssé. Adjon adókedvezményt, de csak olyan cégeknek, akik a város céljait szolgáló tevékenységet folytatnak. Az önkormányzat a saját fenntartásában működő intézményeket tegye a lehető legtakarékosabbá. A lehetőségek szinte korlátlanok. Egy önkormányzat annyi mindent, annyiféleképpen tehet, ha van elképzelése, és meri használni a kezében lévő eszközöket, ha nem csak szolgaian követi a megszokott módszereket, és nem csak kívülről ráerőszakolt elvárásoknak akar megfelelni, ha nem kihelyezett tagozata a megyei vagy országos politikai céloknak, hogy ép ésszel nem is lehet megérteni, miért nem történtek forradalmi változások az elmúlt húsz évben, az országban, vagy épp Keszthelyen.

De most aztán tényleg itt az ideje, hogy egészen konkrétan Keszthelyre vonatkozó fejlesztési és átalakítási javaslatokat tegyünk, és ne csak általánosságokban beszéljünk. A következő részben számba vesszük Keszthely adottságait, áttekintjük lehetőségeit, majd végezetül javaslunk egy megvalósítható, előremutató, átfogó, és már a jövő kihívásaira válaszoló, azaz progresszív város-átalakítási koncepciót.

III. rész

Gyakorlati lehetőségek

Gyűjtsük össze Keszthely komparatív előnyeit, vagyis mindazokat az adottságokat, amikkel a város rendelkezik, más települések viszont nem. Legelőször is ez kell ahhoz, hogy működőképes városmodellt tervezzünk. Aztán pedig hangsúlyozottan csak néhány, lehetséges, elgondolkodtató és érdekes elképzelést sorolunk fel, hogy érzékeltessük, mennyi mindenné alakíthatnánk a városunkat.

A topográfiai és természetrajzi paramétereinket legsúlyosabban a Balaton határozza meg. A Balaton egy sekély, de európai mércével mérve is elég nagy tó. Horgászatra, vitorlázásra, fürdésre kiválóan alkalmas. Égövünkön a klíma nyáron kifejezetten meleg, majdhogynem mediterrán. Ezek miatt Keszthely vitathatatlanul üdülőövezetben fekvő város. Ez a tény sok mindent determinál a várossal kapcsolatban, és részben szűkíti, másrészt bizonyos irányokban tágítja is a jövőbeni lehetőségeket. A városunk közvetlen közelében található még két másik tó is, a Kis-Balaton, ami ornitológiai és ökológiai, illetve a Hévízi tó, ami pedig gyógyászati szempontból kimagasló fontosságú természeti érték. A Keszthelyi-hegység, és a Balaton-felvidék közelsége változatos tájakat, erdőket, geológiai érdekességeket jelent, és speciális mezőgazdasági ágazatokat, amelyek közül a szőlőtermesztés említése elengedhetetlen.

Az ember által épített, vagyis kulturális előnyök közül első helyre a Festetics-kastélyt tehetjük. Sajnos ki kell mondani, mert az önhitegetés nem járható út, hogy egyéb, igazán említésre méltó, más településekkel való összehasonlítás során kuriózumként említhető építészeti, vagy történelmi objektummal Keszthely nem rendelkezik. Középkori templom, római kori emlék, helytörténeti múzeum szinte minden dunántúli városban található. Előnyként számba vehető, hogy Keszthelyt vasútvonal köti össze a fővárossal; igaz, a Balaton Budapesttől legtávolabbi pontján helyezkedünk el, amivel a belföldi turizmus szempontjából hátrányként kell számolnunk. Hatalmas szerencsénk viszont a Sármelléki nemzetközi repülőtér közelsége. Sőt, ha minden a tervek szerint alakul, akkor pillanatokon belül modern versenypályát adnak át a kőhajításnyira lévő Sávoly mellett. Az említett földrajzi okok miatt is, Keszthelynek nincs nehézipara. Minden arra predesztinálja, hogy a város fő eltartója az idegenforgalmi ágazat legyen, ahogy ez a valóságban is megvalósult.

A lényeges adottságaink rövid felemlegetése alapján is kijelenthető, hogy komparatív előnyök dolgában nagyon jól állunk. A kérdés sokkal inkább az, hogy miként lehetne jobban élni a kiaknázható lehetőségekkel, azaz milyen potenciálok vannak elhanyagolva, amelyek aktualizálása előbbre viheti a várost? Mi legyen az eszmei fundamentum, amiből kinőhet az a Város, ami miatt hozzánk jönnek pénzt költeni az emberek, és nem mondjuk Horvátországba, ahol a tengeren kívül lenyűgözően csodálatos, középkori mediterrán városok is találhatók. Ha ugyanis csak a turizmusra koncentrálunk, ahogy azt tettük eddig is, akkor szűklátókörűvé válunk, és gondolataink bejáratott útvonalakon haladnak, vagyis mindig csak ugyanoda, ugyanazokhoz a megoldásokhoz és ötletekhez lyukadunk ki, és képtelenné válunk meglátni, elfogadni az újat. Essünk hát túl a turizmusban rejlő problémák és lehetőségek kitárgyalásán, mert ez valóban kikerülhetetlen téma, ha Keszthely kitalálásáról értekezünk.

Strand, szálloda, kemping, lángosos, fürdőruhás butik, borfesztivál, sétálható belváros, kulturális program, földalatti parkoló. Ez nem kielégítő turisztikai koncepció. És nem azért, mert erre nem jön elég érdeklődő, mert ennek ne lenne fizető fogyasztója. Sok ember számára csak az, hogy este ülnek a Balaton partján, lábukat a vízbe lógatva, sörözgetve, nézegelődve, olyan egyszerre nosztalgikus, hazaszeretetet kiváltó, lelket gyönyörködtető és flow[1] tudatállapotot nyújtó élmény, ami kihagyhatatlan, és vonzereje soha el nem évülő. És milyen igazuk is van, mind imádunk így tenni.  Tehát akkor, jobban meggondolva, lehet az egy adekvát, életképes távlati terv, hogy Keszthelyt meghagyjuk ezen élménycsoport autentikus kiszolgálójának, és afféle skanzenné alakítjuk. Irónia nélkül állíthatjuk, hogy európai hírnevet és hosszú távú biztos megélhetést adna a városnak, ha késő-szocialista, NDK turisták kiszolgálására berendezett, magyar-kisváros rezervátummá alakulna. Ez egy abszolút járható út lehetne. De nézzünk meg más lehetőségeket is, van választék, és a turizmus alatt sokkal több mindent lehetne érteni.

Logikusan átgondolva, akkor vonzó a turisták számára egy város, ha olyasmit nyújt, ami egyedi, eredeti, és egyben lenyűgöző is. Építsünk hát egy száz méter magas, rózsaszín, zenélő, és vizet köpő turulmadarat a Keszthelyi-öbölbe? Világszenzáció lenne, kétségtelen, de tartunk tőle, hogy nem igazán illene a tájba. Sokkal jobb megoldás lenne elmenni egy elitebb, elegánsabb irányba, és az adottságokat kissé figyelmen kívül hagyva, vagy másodlagosnak tekintve, új vonzerőt teremteni; olyan vonzerőt, amely nem lenne hely-specifikus, de gazdaságossága és anyagi haszna vitathatatlan. Keszthelyből csinálhatnánk kaszinóvárost. Az nem túl zajos, viszont rengeteg embernek adna munkát. A balatoni táj ebben az esetben csak hab lenne a tortán. Az önkormányzat a helyi adók rendszerének kialakításával vonzóvá tehetné a szerencsejáték-iparban érdekelt befektetők számára a várost, utána pedig minden menne a maga útján. Annyira kézenfekvő megoldás, hogy szinte meglepő, miért nem kísérelte meg eddig senki a megvalósítását.

Az idősebb generációknak bizonyára nem tetszene, de szintén teljes mértékben életrevaló elképzelés, ha azt mondjuk, hogy legyen Keszthely a jövőben buli-város. Ehhez legelőször szórakozóhelyek kellenek, és legalább évente egy nemzetközi sztárokra építő könnyűzenei fesztivál. Hoppá, most jut eszembe, ezt az ötletet már megvalósította egy másik balatoni város. Persze ettől konkurenciát még teremthetünk nekik. A mi buli-városunk kiegészülhetne egy vidámparkkal, amiben lenne egy „leg”. Európa legmagasabb, vagy leghosszabb, vagy leggyorsabb, vagy legfélelmetesebb hullámvasútja, szellemkastélya, centrifugája, vagy más ilyen szerkezete. Egy szórakoztató park létrehozása persze elképzelhetetlenül hatalmas beruházás. És ha már költeni kell, ami sajnos elkerülhetetlen, mert akármelyik fejlesztési irányt is választjuk, kezdetben mind rengeteg pénzt visz el, akkor költsünk úgy, hogy a globális és lokális emberi felelősségünk teljes körét figyelembe vesszük. Úgy lenne tisztességes.

A jövő turistája már nem fog megelégedni azzal, hogy csak körbecsoszog és néz. A vitrinekbe és kordonok mögé zárt steril látvány unalmas. Már most el kéne gondolkodni azon, hogy a Festetics-kastélyt hogyan alakíthatjuk át olyan élményparkká, amiben a látogatók nem pusztán megtekintik a főúri életformát, hanem ki is próbálhatják. A „keszthelyi kastély-élmény” lehetne egy vidám időutazás. A vendégek egy modern fogadó és információs épületben jelmezbe öltöznek, hintókon megközelítik a parkot, ahol szintén korabeli öltözetben fogadja őket a személyzet. A turisták beköltözhetnének a múzeumba, megtapasztalnák milyen egy bál, egy étkezés, vagy baldachinos ágyban aludni. Nyilván ehhez az antik bútorokat strapabíró újakra kell cserélni, amelyek csak utánozzák a korabelieket. Egy ilyen szolgáltatás persze tömegigényeket sem tudna kielégíteni, ezért meg kéne őrizni valamennyire a hagyományosabb múzeumlátogatás lehetőségét is. Nem állítjuk, hogy Keszthelynek pont erre van szüksége, de mint lehetőséget, érdemes a többivel együtt figyelembe venni.

Mint ahogy érdemes azt is egyre inkább szem előtt tartani, hogy akik teljesen passzív, pihentető, eseménytelen nyaralásra vágynak, azok inkább a trópusi szigeteket választják, ahol a parton vörösre égetve magukat gondolatban azt képzelhetik, hogy a paradicsomi idill számukra last minute valósággá vált. Keszthely számára a követendő irány, mert nem konkurálhat pálmafás mennyországokkal, ha az aktív kikapcsolódásra vágyókra alapoz. Az erdő és a táj adott, a fenntartása fajlagosan olcsó, beruházni alig kell, csak maximum bicikliutakkal behálózni a környéket. Esetleg szóba jöhet egy nagykiterjedésű sport- és kalandtábor, afféle felnőtteknek való játszótér kialakítása a környéken.

Ha Hévízt figyelembe vesszük, akkor kínálkozó ötlet, hogy a nyugdíjasokra építve rehabilitációs és gyógyászati-szépészeti gócponttá tegyük a városunkat. Idősödők számára szépségfarmok, plasztikai sebészeti központ, fogyókúrás, és káros szenvedélyekről leszoktató táborok; idősek számára pedig szanatóriumok, gerontológiára specializálódott kórház, hospice házak haldoklóknak. Ez még a kaszinós koncepcióval is összeköthető, ha a bingó termekre gondolunk. Ne botránkozzanak meg ezeken a sorokon, hisz most is sok, szegényebb osztrák és német nyugdíjas jön Keszthelyre és környékére élete utolsó éveit eltölteni. Miért ne lehetne ráállni a kiszolgálásukra? Félre az állszentséggel!

Különben is, kórháznak hosszú távon csak akkor lesz helye nálunk, ha specializálódik. Az öregek ellátása mellet lehetne ez a specializálódás a másik véglet felé forduló is. Vagyis termékenységgel, szülészettel és gyermekgyógyászattal foglalkozó. Vagy valami más olyan területtel, amelyik előreláthatóan nagyon fontos egészségügyi kihívás elé állítja majd az emberiséget ennek az évszázadnak a során. Mi például, konkrétan az immunológiára gondolunk.

Akár az is megtörténhetne a városunkkal, hogy hatalmas lobbizás után Európai Uniós intézmény nyílik benne. Ehhez csak azt kéne kitalálni, hogy mi illene hozzá, mi lehetne az a terület, aminek ideális helye Keszthely? Nyilván űrközpontot sosem csábíthatnánk ide. Talán egy fenntartható fejlesztéssel és természetvédelemmel, vagy ökológiai mezőgazdasági termeléssel foglalkozó kutató, esetleg ellenőrző intézetet megcsíphetnénk. Ha olyanná válnánk, amilyen város képét a cikksorozat IV. részében megrajzolunk.

IV. rész

Távlat

A végén úgy illik, hogy mi, - a szerzői többes szám első személy - is letegyük valami mellett a garast, és egyenesen kimondjuk, milyen jövőt vizionálunk Keszthelynek. Elképzelésünk nem sosem hallottan új, vagy meghökkentően szenzációs. A komparatív előnyök mellett abból indul ki, hogy a világ számára a közeljövőben a legnagyobb kihívás a népességnövekedés, energia és nyersanyagszűkösség, és a környezetszennyezés komplett ökológiát veszélyeztető Bermuda-háromszöge, amiben könnyen eltűnhet az egész civilizációnk. Talán úgy látszhat, hogy hatalmas távlatba helyezzük ezzel a gondolattal Keszthelyt, de miért ne tennénk? Sőt, felelősen gondolkodva mi mást tehetnénk? Lokális cselekvésekkel lehet csak megoldani a globális gondokat is.

Mindezekből következően a városunknak a lehető legnagyobb mértékben önellátónak, energiatakarékosnak, környezetbarátnak, és nyitottnak kell lennie. Jaj, de szépen hangzik ez is, de mégis hogyan érjük el? Az egyik kulcs ágazat a mezőgazdaság. Lehet, hogy furcsán hangzik egy idegenforgalomra alapozott város kapcsán földműveléssel és növénytermeléssel előhozakodni, de hadd fejtsük ki, mire gondolunk. Abba nem is akarunk bele menni, hogy Keszthely mindig is mezőváros volt, és hogy a fáma szerint is érdemes tanulni a történelemből. De azt nem kéne elfelejteni, hogy jelenleg is működik a városban egy mezőgazdaság-tudományi egyetemi kar. Még működik, mert azért inkább haldoklik. Szükséges lenne, hogy a tudományos háttért, és a környék mezőgazdasági potenciálját kihasználva, na meg persze az alapelveinket figyelembe véve elkezdjünk olyan versenyképes, környezetkímélő módon, és fenntarthatóan termelt, egészséges biotermékeket előállítani, amelyek hasznot és hírnevet hoznának a régiónak. Merészen kísérletezve progresszív termelési módszereket, és új nemesítésű fajokat kéne kidolgozni hely specifikusan, majd erre feldolgozóipart kiépíteni. Szóba jöhető termények lehetnének a bor, gyümölcsök, gyógynövények, energianövények.

Ennek működtetése többféle szervezeti formában is történhetne. Egyik út, hogy a városvezetés nagyon kedvező lehetőséget biztosít vállalkozásoknak, - természetesen az összes szóba jöhető törvényes eszközzel előnyben részesítve a helyi vállalkozókat -  és minden módon ösztökéli őket, hogy ilyenfajta mezőgazdasági tevékenységgel, a növénytermesztésnek ezt a korszerű felfogását követve foglalkozzanak. A kar számára a vállalkozások anyagi forrásokat biztosítanának a szakértelemért és kutatómunkáért cserébe, ami a kar presztízsét, szakmai színvonalát emelhetné. Másik út, hogy az önkormányzat maga áll a dolgok élére, és példát mutatva létrehoz egy saját vállalkozást, mondjuk egy részvénytársaságot. Korszerűtlennek tűnik ez a gondolat ma, amikor kiszervezésekről, decentralizációról van állandóan szó? Mi is közvetlenebb demokráciát szorgalmaztunk az első részben. Micsoda versenyelőny lenne, ha az önkormányzat a saját cégét felügyelné, és esetleg megbízásokhoz juttatná? Na nem mintha jelenleg nem lennének önkormányzati cégek, például a városüzemeltetésben. És különben is, honnan lenne pénz a részvénytáraság beindítására? Ha teszem azt a város lakóinak nagy többsége elkötelezett lenne egy ilyen projektben, akkor a demokrácia, és a szolidaritás alapjára emelt kapitalizmus közvetlen diadalaként létrejöhetne egy olyan részvénytársaság, amelynek részvényesei a város lakói. A saját pénzünket raknánk a cégbe, és persze az önkormányzat forrásait, ami nagyon közvetve, de szintén a mi pénzünk. Így amikor a cég által gyártott terméket következetesen megvásárolnánk, ami helyben termett, helyi munkaerő közreműködésével, aki teszem azt a szomszédunk, és egy helyi üzemben dolgoztuk fel, ahol mi is alkalmazásban állunk, akkor saját magunkat gazdagítanánk, ráadásul szállítási energiát spórolnánk.

Ha a modell működne, akkor ez már önmagában komoly hírnevet jelentene a városnak. De mi mindent tehetnénk még? Ha energianövényt termelnénk, és egy semennyire sem szennyező, nagyon modern, és ráadásul még komoly építészeti innovációt is képviselő erőműben helyileg használnánk fel villamos energia előállítására, akkor a város közműköltségeit és rezsijét akár teljesen megspórolhatnánk, sőt, a többletet eladhatnánk. Persze még jobb lenne, ha napenergia erőmű épülne a város határában, meg szélfarmok a környéken. Ha esetleg köteleznénk magunkat, hogy ezek után csak olyan városi intézmény épülhet, (arról nem is beszélve, hogy a régieket is ilyenre cserélnénk) amit passzívház technológiával húznak fel, és adókedvezménnyel ugyanerre ösztönöznénk a kereskedelmi és magánépíttetőket is, akkor régiós energia kishatalom is lehetnénk. Elterjeszthetnénk egy olyan városi szemléletet és erkölcsöt, hogy aki Keszthelyen nem passzív, vagy legalábbis alacsony energiafelhasználású házat épít, akinek nincs esővízgyűjtő ciszternája, akinek nincs napkollektor a háztetőjén, aki nem teljes mértékben szelektíven gyűjti a hulladékot, aki nem komposztál, az kényelmetlenül érezze, vagy egyenesen szégyellje magát. Keszthelyen egyszerűen ez lenne a norma, és ahhoz mindenki akaratlanul is igazodni igyekszik. Hogy ez luxus beruházás lenne? Hogy erre az egyszerű városlakóknak nincs pénze? Miért, életünk végéig sok ezer kilométerről ideszállított gázt kifizetni elég gazdagok vagyunk? Miért ne lehetne olyan helyi rendeletet hozni, hogy aki passzív házat épít, annak nem kell kommunális adót fizetni? Mi akadálya lenne ennek? A pozitív diszkrimináció igenis hatékony nevelőeszköz, nem kell félni alkalmazni, nem alkotmányellenes. De ha az is lenne, hát az alkotmány is megváltoztatható.  

Ha a város hasznából ingyenes, és nulla károsanyag kibocsátású tömegközlekedést üzemeltetnénk, akkor szenzációs módon meg lehetne tiltani, hogy Keszthely teljes területére fosszilis energiával működő járművek behajthassanak. Vagy díjat lehetne beszedni minden ilyen autó után. 

Nyilván külön-külön nem lenne sikeres egy elem sem. Mindent együtt kellene elindítani, és közös erővel, kitartóan végigvinni. Az meg csak úgy megy, ha hiszünk benne, ha van közös akarat rá, és ha egyesek a kezdeményezések élére állnak, és önzetlenül, – illetve mint ahogy azt már fentebb kifejtettük, nagyon is önzően, a saját egészségük, jólétük, fenntartható gyarapodásuk érdekében – nagyon sok munkát belefektetve végigviszik.

Óriási turisztikai vonzóerőt jelentene egy olyan város, amelyik önellátó, energiatakarékos, környezetbarát, harmóniában él a körülötte lévő természettel és támaszkodik rá. Ezt mindenki látni akarná, mert unikum lenne az egész világon. Jönnének tanulmányozni a modellt, a város működését, konferenciák zajlanának, dőlne a fejlesztési tőke. Lesz ilyen város, az biztos, mert hamarosan csak ilyen városok lesznek, mert más módon nem lehet fennmaradni, de hogy Keszthely lesz-e az egyik első?

Jó lenne, de a realitás azt mondja, hogy nem. Nyilvánvaló, hogy Keszthelynek nem ez lesz a közeljövője. Nem azért, mert nem lehetne. Nem azért, mert az elképzelés teljesen utópisztikus és fantáziaszerű. Hanem a városban élő emberek mentalitása miatt. Ez a mentalitás megegyezik az összes többi ember nagyon nagy többségének mentalitásával. Az emberek elidegenedtek egymástól, csak a saját boldogulásukkal törődnek, a társadalmat összetartó eresztékek recsegnek. Minden, ami közös, közösségi, az rossz emlékű; minden, amibe pénzt kell tenni, az gyanús, kockázatos. Az önkormányzás csak nyűg; a másokért való munka, de alapjában véve minden munka, kínzó teher, időrabló gyötrelem. Az én házam, az én váram felfogás miatt mindenki biorobotként tengődik a börtönné váló lakásában, ahol az őr, és egyben idomár, a televízió.  

Akkor meg? Egymilliárd légy csak nem tévedhet, a tehénlepénynek biztos finomnak kell lennie. Ám egy dologban biztosak lehetünk. Végül majd a legjobb, legéletképesebb megoldás győzedelmeskedik, hisz az evolúció törvénye, amit már meggyőzően kiterjesztettek a gondolatok, ötletek világára is, ezt mondja. Persze előtte kipróbáljuk majd az összes többi lehetőséget is, de végül megtaláljuk a legjobbat. Csakhogy aki elsőnek lép, az egy lépéssel mindig a többiek előtt lesz. És mi, itt a Kárpát-medencében, eddig mindig egy lépéssel valakik mögött voltunk. Egyes bugyuták szerint ez a sorsunk. De jó lenne egyszer elől lenni! Hát, most meglenne rá a lehetőség.

Csak gondoljuk el: Kennedy 1962-ben meghirdette a Hold-programot, és Armstrong 1969-ben a Holdra lépet. És ez tény.

Keszthely 2015-ben elkezdi átváltoztatni magát, és 2030-ra a világ egyik leghíresebb városa, ahol a független felmérések szerint a legjobb élni. Csak rajtunk áll, hogy egyszer majd ez a mondat is tény legyen.

                 

                                                                                                   

---

[1] Flow=áramlás. Csíkszentmihályi Mihály az élmény pszichológiájának leírásakor használt terminusa. 

Egy kis vízspóroló innováció nyilvános illemhelyekhez

Részletekért kattints a bejegyzés címére.

Csak hogy tudd, mi történik a pénzeddel.
http://www.youtube.com/watch?v=ot0P_76ie3o

Ismét a vízről.
Már korábban írtam arról, hogy az esővíz összegyűjtése minden háztartásban mennyire hasznos lenne. Részletesebben a konkrét megoldásokról az alábbi link segítségével lehet olvasni.
http://www.edenkert.hu/vilagos-zold/zold-biznisz/takarekos-esovizgyujtes/3114/

Ismét egy fantasztikusan egyszerű és mégis elképesztően nagyszerű kis eszközre szeretném felhívni a figyelmeteket.
Ime: http://www.youtube.com/watch?v=E6fO2J1-1to&feature=player_embedded
Rengeteg vizet lehetne megspórolni vele, jó lenne, ha mindenki használná. Vajon az ilyen zseniális dolgok miért nem terjednek el villámgyorsan? Annyit ígérhetek, hogy én megpróbálok beszerezni egyet, és ha sikerül, akkor majd megírom a tapasztalataimat.

Mai bejegyzésem talán kicsit szokatlannak fog tűnni, mert ezúttal szépirodalomról lesz szó. Eredetileg azt terveztem, hogy az irodalomról való értekezés szerves része lesz a blognak, de aztán valahogy ezidáig elmaradtak a könyvekről és szerzőikről szóló írások. Most viszont felfedeztem valamit, amit meg kell osztanom a világgal. Fel akartom hívni a figyelmeteket egy íróra, aki, nyugodtan mondhatom, hogy mára teljesen kiment a divatból, de régebben sem volt annyira nagyon szerves része a kánonnak. Ismert volt, és elismert, de azt hiszem sosem olvasták igazán sokan, legalábbis nálunk. Mert a hazájában azért gondolom olvasottabb szerző. Én magam sem olvastam tőle a mai napig semmit. Tudtam, hogy miket írt, és sokan emlegették, meg hivatkoztak rá különböző szövegekben,amiket olvastam, de valami megmagyarázhatatlan előítélet élt bennem róla, és azt hittem, nem tetszenének nekem a művei. Nem kerülgetem tovább a lényeget, e bejegyzésben William Makepeace Thackeray-ről lesz szó.

Az özvegy Lovel című kisregényét fejeztem be épp most, és remeknek találtam. Nagyon szellemes, élvezetes olvasmány, Thackeray stílusa igazán kitűnő. Kissé gúnyos, megfelelően laza és humoros, de ugyanakkor éleselméjűen és kritikusan ír a társadalomról és az emberekről, ám mégis részvéttel. De nem érzelgős részvéttel, hanem fanyarul, nagyvonalúan. A történetevezetése nem XIX. századian lineáris, hanem sokkal modernebb, és néhol szinte progresszív, majdhogynem posztmodern. Az alakjai szánalmasak és szerethetők egyszerre, és nagyon plasztikusak. A mű humora tipikusan angol, de visszafogottan és sziporkázóan az, hiszen nem paródiáról van szó. Nagyon jó svungja van a kisregénynek, azonnal berántja az olvasót a mű világába - egyszóval letehetetlen. Kedélyes tempóban anekdotázgatva bontja ki a narrátor a történetet, és közben róla magáról is sok mindent megtudunk, és meg is kedveljük őt, a barátunkká válik. Vagyis mindenkinek bátran ajánlom Az özvegy Lovel elolvasását. Tapasztalt, edzett white-fülüeknek, és lektűrökre meg bestsellerekre izguló amatőröknek is egyaránt kellemes, értékes szórakozás lehet.
Az a véleményem, hogy Thackeray egy XIX. századi rocker volt. Rocker, már amennyiben rocker alatt azt értjük, aki beszól és betart az Arcnak. Thackeray a viktoriánus életstílusnak és társadalmi berendezkedésnek int be regényeivel, ami szerintem nagyon respektálandó dolog, főleg azért, mert ezt nem habzószájú prédikátorként teszi, hanem vagányan, gúnyosan, önironikusan. Egy menő - ciki szembeállitásban nálam Thackeray ezért aztán egyértelműen a menő oldalon sorakozna; ha valaha is csinálnék ilyen szembeállítást, amit egyébként sosem teszek, mert maga is a ciki oldalra kerülne.
Konklúzió: Thackeray rulez! Mert haladt a korral. Őt olvasni menő! Szóval részemről ráütve a Kötelezően Ajánlott pecsét.

Egy kis könyvajánló

Az időjárás közszájon forgó téma, és mostanában a szokottnál is több jóslat kering arról, hogy hogyan fog alakulni. De vajon mit tudunk az időjárás 500 vagy 5000 ezer évvel ezelőtti ingadozásairól? És honnét tudhatunk bármit is az időjárás történetéről? És végül: hogyan hatottak a klímaingadozások az emberre, a közérzetére és a szellemére? 

Wolfgang Behringer a klíma alakulásának történeti kutatásába avat be bennünket; megmutatja, hogy mi az, amit ma teljes bizonyossággal tudhatunk, hogy milyen klímaingadozások voltak, és hogy azok mennyiben hátráltatták vagy segítették a Homo sapiens fejlődését. A könyv elején felvértez bennünket azokkal a természettudományos ismeretekkel, amelyekre szükségünk lehet. A középkortól kezdve azután górcső alá veszi, hogyan függött össze a klíma alakulása és a kultúra fejlődése, és részletesen elemzi, hogyan váltotta fel a kis jégkorszak alatt a bűnbakkeresést a felvilágosodás és a műszaki forradalom az időjárás okozta gondok leküzdésének eszközeként.
Behringer izgalmas könyve plasztikusan mutatja be az olvasónak, hogy elődeinknek milyen nehézségekkel kellett szembenézniük, és azt is, hogy néha milyen rendkívül kellemes időjárási körülmények között éltek, például a Római Birodalom virágkorával egybeeső klímaoptimum vagy a fejlett középkori meleg időszak alatt, amikor egyébként Magyarországon az Árpád-házi királyok uralkodtak.
A könyv eligazít napjaink klímakutatásról, környezetvédelemről, károsanyag-kibocsátásról és új energiaforrások használatáról szóló, nemegyszer politikai színezetű vitáiban. A történeti áttekintés alapos érvrendszerrel szolgál ahhoz, hogy miként viszonyuljunk a felmelegedéshez, hozzásegít, hogy merjünk szembenézni korunk nagy kihívásával, a klímaváltozással

Az elmúlt napokban óriási káoszt okozott Európa közlekedésében, hogy az izlandi Eyjafjallajokull vulkán kitörése miatt a hatóságok megtiltották a légtérhasználatot, s így a repülőgépek a kifutópályákon vesztegelnek. A közgazdászok egyből azt kezdték számolgatni, hogy ez mekkora veszteséget fog okozni a légitársaságoknak, és mekkora hasznot a vasúttársaságoknak és buszos vállalkozásoknak, aki az utasok tömegeinek szállítását átvállalták, illetve a szállodáknak, amelyek elhelyezik az elutazni nem tudó embereket. De nem csak ilyen kézenfekvő dolgokról spekulálnak, hanem azon is, hogy mindez hogyan hat a benzinárra, a tőzsdékre, és az európai gazdaság kilábalására a világválságból. Mások meg azt számolgatják, hogy vajon meddig köpi még a hamut a vulkán? Mert legutóbb nagyjából egy évig füstölgött. Ha pedig ez most is így lesz, akkor a széljárástól függően arra kell számítani, hogy a légiközlekedés havonta többszört is le fog állni néhány napra, vagy akár hétre is. Ez meglehetősen aggasztó lehetőség, mert a következtében légitársaságok fognak csődbe menni, és sokezer ember válik majd munkanélkülivé. És nem csak a légiközlekedési ágazatban, hanem a turizmus területén is, ami Európában az egyik legjelentősebb gazdasági ágazat. Ugyanis ha nem lehet a tengerpartra vagy a kiemelt turisztikai célálomásokra elrepülni, akkor a turisták otthon maradnak. Ez az amúgy is ingatag pénzügyi helyzetben lévő mediterrán országokat súlyosan fogja érinteni, míg az észak-európai államok nemzetgazdaságának talán jót tesz majd, mert a nyaralásaikat belföldön intézik majd. Nyilván ez egyelőre csak spekuláció, és nehezen megjósolható, hogy pontosan mi fog történni, ha valóban csak nagyon korlátozottan lehet a következő hónapokban repülni Európában. Még az is megtörténhet, hogy a vulkán megnyugszik, és egy hét múlva mehet minden a régi kerékvágásban. 

Nem akarok olyan nyilvánvaló és közhelyes dolgokra sok időt vesztegetni, hogy lám, a természet ereje milyen hatalmas, és mennyire ki vagyunk szolgáltatva neki; meg hogy a Föld története során egy-egy vulkánkitörés olykor tömeges kihalást okozott, és nem is a közvetlen hatásával, hanem hosszú távon, a légkörbe juttatott hamu révén bekövetkező globális lehülés miatt. Mindnyájan tudjuk, hogy bármikor bekövetkezhet egy ilyen óriási vulkánkitörés, vagy akár egy aszteroida is bármikor belénkcsapódhat. Inkább arra irányítanám rá a figyelmet, hogy milyen fontos, hogy tisztában legyünk a bolygónk működésével. 

Ismerd meg bolygódat, hogy jobban tiszában legyél önmagaddal! 

Az ember önértékeléséhez, és ahhoz, hogy megértse kicsoda és micsoda is ő, illetve hol helyezkedik el a kozmoszban, elengedhetetlenül fontos, hogy a lehető legalaposabban ismerjük a természeti folyamatokat, a bolygó nagy rendszereinek működésmódját, mert ez elemi érdekünk. Ha megértjük, hogy a tetteinkkel, az életmódunkkal hogyan avatkozunk bele ezekbe a folyamatokba, akkor talán óvatosabbá és megfontoltabbá válunk. Ha szembesülünk sérülékenységünkkel, és kiszolgáltatottságunkkal, akkor talán jobban tiszteljük majd a természetet, és egymást is, mert ráébredünk, hogy egy hajóban evezünk mindnyájan. Minden tettnek következményei vannak, és minden cselekedet kihat az egész rendszerre, mert az elemei bonyolult kölcsönhatásban vannak egymással. A világ, amiben élünk, a világunk, tulajdonképpen élőlények hálózata, amelyben maga a Föld is tekinthető élő organizmusnak. 

A repülés csodálatos közlekedési mód, az ember leleményességének és szervezőkésségének diadala. De eléggé környezetszennyező közlekedési mód. Ennél fogva a használatát ésszerűbbé kellene tenni. Aki Budapestről Bécsbe repülővel megy, az hülye. A repülést nagy távolságokra történő utazáshoz lenne célszerű használni. A középtávú utazásokra, főleg Európa esetében, a legmegfelelőbb eszköz a vasúti közlekedés. Mindenképpen a gyorsavasút-hálózatot kellene fejleszteni, mert az elektromos áramot használó, akár 300Km/h sebességgel haladó, kényelmes, nem környezetszennyező vonatok szinte tökéletes megoldást jelentenek. Az elektromos áram a legtisztábban előállítható energiaforrás, így minden olyan közlekedési eszköz, amely elektromos hajtással halad, preferálandó a fosszilis energiát használó járművekkel szemben.

Végezetül egy nagyon előremutató kezdeményezésről szeretnék beszámolni. Egy olyan megoldásról, amely még csak tesztelési szakaszban jár ugyan, de jó példa arra, hogy a közlekedés, a helyváltoztatás, amely az ember egyik alapvető igénye és tevékenysége, lehet nagyon is környezetbarát. A franciaországi Toulouse városában energiatermelő járdát állítotak tesztüzembe. A rajta járó gyalogosok mozgási energiáját alakítja elektromos energiává, amivel aztán éjszaka meg lehet oldani az adott járdaszakasz világítását. Milyen egyszerű, olcsó, hatékony, ésszerű, egyszóval nagyszerű megoldás! Miért nem kezdjük el az összes utat és járdát energiatermelőre cserélni? Sőt, miért nem energiatermelő az összes padló minden házban és lakásban? Milyen érv szól ellene? Ha valaki tud ilyet, az írja meg nekem. Az nem érv, hogy mert drága. Nem drága. És főleg akkor nem lenne drága, ha olyan letrejedt lenne, mint a mobiltelefon. Harminc éve senkinek se volt, ma mindenkinek van. Ha demagóg akarnék lenni, azzal érvelnék, hogy pocsék minőségben felújítani az uatakat és ezt a felújítást néhány évente megismételni nem drága, energiatermelő utakat építeni meg drága, mikor azzal meg lehet termelni az utak megvilágításához szükséges energiát is? Érdekes.

Szóval az üzenet csak az, mint mindig. Haladjunk végre a korral, és éljünk kicsit ésszerűbben! Karoljuk fel a jó ötleteket, megoldásokat, és tegyünk annak érdekében, hogy elterjedjenek. Járjunk elöl jó példával, vagy legalább beszéljünk róla, és adjuk tovább az információkat. Terjesszük az ismeretet. 

Holnap éjféltől beköszönt a kampánycsend, ezért még most előtte mondanék pár dolgott a vasárnapi parlamenti választásokkal kapcsolatban. Nyugi, nem fogok kampányolni egyetlen párt mellett se, annál is inkább, mert mint azt már többször megírtam itt a blogban is, nem hiszek a politikai ideológiák alapján való gondolkodás hatékonyságában. Én inkább az állampolgári jogainkkal való élés mellett kampányolnék. Vagyis arra bíztatnék mindenkit, hogy sétáljon el vasárnap abba a szavazókörbe, ahová tartozik, és ikszeljen. Tehát adjon le érvényes szavazatot.
A kutatások szerint idén minden eddiginél alacsonyabb a választási hajlandóság. Ezt mindenki azzal magyarázza, hogy az emberek kiábrándultak az összes pártból, és az egész politikai elitet annyira utálják, hogy a véleményüket azzal fejezik ki, hogy távolmaradnak az egész procedúrától.
Belátom, nagyon izgalmas erkölcsi kérdés, hogy mit tegyen az, aki számára a kínálatból semelyik párt sem felel meg. De technikai értelemben a távolmaradás nem számít protest szavazatnak. Véleménynek vélemény, ez kétségtelen, de kicsit sem produktív. Ennél egy fokkal jobb megoldás még az érvénytelen szavazat is, vagyis az, ha valaki elmegy ugyan szavazni, de egyik körbe sem ikszel, vagy ikszelés helyett ráírja a szavazólapra a rövid, de velős véleményét.
Én mégse javaslom egyiket se. Azért nem, mert azt gondolom, hogy csak akkor van erkölcsi alapja valakinek számonkérni a parlamentbe majd bekerülő pártokat, ha érvényesen szavazott a választásokon. Persze bírálni őket, és a véleményét kifejezni róluk, de természetesen elszámoltatni is őket, szerencsére mindenképpen alkotmányos joga mindenkinek, de erkölcsi értelemben egy nem szavazó biankó csekket ad, és azt utólag megreklamálni számomra kissé álságos.
Amikor valaki eldönti, hogy elmegy szavazni, akkor elsődlegesen nem valamelyik párt mellett dönt, hanem azt dönti el, hogy ő résztvevője kíván lenni a társadalmi folyamatok irányításának. Ezzel a döntéssel elfogadja a játékszabályokat is, melyek szerint például csak a szavazólapon lévő pártokra lehet szavazni. Ez a kínálat, amiből választani lehet. Kinek a hibája, hogy csak azokból lehet választani? Hát csakis a választopolgároké, mert ők juttatják fel a jelölteket a szavazólapra azzal, hogy ajánlják őket. Ha nem tetszik a kínálat, akkor olyat  kell ajánlani, aki tetszik. Ennyi. A valóság társadalmi konstrukció, így tehát aki formálni akarja a valóságot, annak részt kell vennie a társadalmi folyamatokban. Én nem is értem, mi visz arra valakit, hogy lemondjon erről a lehetőségről, jogról. Illetve persze tudok számtalan okot, amiknek az alapja néhány rossz beidegződés, és persze az öntudatlanság.
Tudom, hogy vannak, akik azért nem mernek választani, mert attól félnek, hogy rossz döntést hoznak. Nekik azt üzenem, hogy nincs rossz döntés. Csak a nemdöntés a rossz döntés. Attól pedig, hogy egyik párt sem szimpatikus, sőt esetleg egyenesen ellenszenves az összes, még más megfontolások alapján is lehet választani közülük. Számtalan lehetőség kínálkozik. Lehet a legesélyesebb pártra szavani, hogy ezzel lehetőséget biztosítsunk neki az alkotmányozásra. Lehet a második legesélyesebb pártra szavazni, hogy ezzel gyengítsük a legesélyesebbet, és megakadályozzuk a szinte tejhatalmát. Lehet olyan pártra szavazni, aki biztos, hogy nem jut be a parlamentbe, csak azért, hogy beintsünk a nagyoknak. Lehet a bejutás küszöbén ingadozó pártra szavazni, hogy bejusson, mert a sokszínűség érték. Vagy akár meg is lehet osztani a szavazatokat rengetegféle módon. Lehet akár egy pikánsan perverz megoldással a két nagy párt között megosztani a szavazatot, vagy karitatív attitűddel két kis párt között.
Szerintem van ebben az egész latolgatásban valami izgalmas. A döntés nehézsége, a szempontok sokfélesége kihívást jelent, és az ezzel való szembenézés meggyőződésem szerint önbecsülést ad. A nem szavazás a könnyebb út, és az sosem vezet sehová. Nem szvazni olyan, mint egy étteremben a pincérre bízni, hogy mit hozzon enni csak azért, mert az étlapon szereplő egyik ételt sem szeretjük. Akik nem szavaznak, azok  a társadalmi státuszukat tekintve gyerekek.
Tudom, hogy sokan szeretnek gyerekek lenni, mert akkor lehet az életük problémáinak a megoldását valaki mástól, valahonnan fentről várni. És azt is tudom, hogy sokak számára a választás vérre menő harc, mert érzelmi, vagy egzisztenciális kérdést csinálnak a választás eredményéből. Számomra a szavazás nem szakrális cselekedet, vagy afféle nagybetűs, az egzisztencialista filozófia értelmében vett TETT. Nekem a parlamenti választás nem több és nem kevesebb, mint egy joggal való élés, egy társadalmi aktusban való részvétel. Nem hiszem azt, hogy bármelyik párt győzelme tönkre teszi az életem, vagy épp csodát tesz vele. Az életnek a politika, és a társadalmi folyamatok csak az egyik platformja, és szerintem egyáltalán nem a legfontosabb színtere. Ideális esetben a kormány és a parlament szerepe merőben bürokratikus és csak szabályozó. Magyarország persze nincs ebben az ideális esetben, mert minálunk vannak struktúrális gondok, és különféle társadalmi feszültségek, de ez egyrészt nem a politika hibája, másrészt idővel változik majd. Alakul, és javul, mert követi az idők szavát. Most még lehet demagógiával szavazatokat szerezni, sőt most még csak azzal lehet, de náhány év múlva majd már nem lehet. Nem lehet majd, mert az emberek ismeretei bővülnek, egyre többet értenek meg a világból, és a saját bőrükön szépen kitapasztalják, hogy mi használ, és mi árt nekik leginkább.
Még egyszer szeretném hagsúlyozni, hogy a nem szavazás nem arra szavazás, hogy egyik se kell. A nem szavazás annak kinyilvánítása, hogy valaki nem akar felnőtt tagja lenni a társadalomnak. Ha egy társadalomban sok a gyerek státuszú egyén, akkor az a társadalom maga is gyerek még. Idővel majd felnő. Én nem vagyok türelmetlen. Nem vagyok, mert tisztában vagyok vele, hogy működnek a történelem nagy folyamatai és változásai.
A magyar társadalom többsége még a múltban él, a múltba réved, és a jövőről elképzelése sincs. Nem képes reflektálni a világban zajló nagyléptékű változásokra, és nem érti mi miért történik vele. A pártok tagjai részei a társadalonak, így aztán ők sem igazán értik a dolgok lényegét. A szakértők sokat tudnak persze, és nagy tapasztalatuk is van, de ők sem látják a fától az erdőt. Ez az olyan avantgárdokat, mint amilyen én is vagyok, néha szomorúsággal tölt el, de mint már mondtam, türelmes vagyok. A politikusok mindig azt mondják, amit az emberek hallani akarnak. Ha az emberek változnak, változnak majd a politikusok is. A változás elkerülhetetlen, mert a körülmények rákínyszerítik majd az embert. Ráadásul az embernek egyik alapvető tulajdonság az alkalmazkodás; ez a túlélésének, és eddigi villámkarrierjének is a kulcsa.
A haladni a korral azt jelenti, hogy a mában élni, a pillanatban, de úgy, hogy közben látni, hogy a pillanat mely pontján helyezkedik el a folyamatoknak. A változás irányainak felismerése nem váteszség, hanem a józan logika alkalmazása a folyamatban szereplő tényezők természetének ismeretében. Szóval látom, hogy most a magyar társadalom ott tart, hogy arra kell felhívni a figyelmét, hogy szavazzon, akkor is, ha a kínálatból egyik párttal sem ért egyet. Mert a választásokon való részvétellel valójában önmaga felnőttségére is szavaz. Aki választ, az eldönti azt is, hogy micsoda akar lenni: a társadalom résztvevője, vagy ballasztja.
A jogainkkal akkor is élni, ha az nem kellemes, ha az nem könnyű, ez még csak nem is az első lépcső, hanem mindössze a szőnyeg a lépcsősor legalján, ami egy jobb világba vezet. Sajnos tudom, hogy nagyon sokaknak még csak víziójuk sincs egy jobb világról. És sokan csak kiröhögik az efféle víziókat, idealistának nevezve az álmodozókat. De én pragmatista vagyok, nem idealista. Épp ezért megyek el szavazni, még ha nem is hiszek a párt-ideológíákban. Na ezt kéne megértenetek...
A demokratikus rendszerek előrelépést jelentenek a feudalista rendszerekhez képest. Azért szavazz, mert aki szavaz, az a szavazás joga mellett is voksol. És ha nem szavazol, akkor sérted azokat, akik még csak küzdenek azért, hogy legyen joguk szavazni. Néha az életüket is feláldozzák a választás jogáért. Tudom, tudom, ez nagyon patetikus érv, de attól még igaz, és mivel most ennél erősebb nem is jut eszembe, befejezem ezt a bejegyzést. Akinek füle van rá, az már úgyis fogta az üzenetet. Akinek meg nincs füle rá, hát annak ettől sem nő ki varázsütésre. Merthogy az evolúció lassan dolgozik. Lassan, de biztosan. Mert a fül megléte szelekciós előnyt biztosít, így fent fog maradni, és elterjed. Nem történhet másként.