Tegnapelőtt az energiával való spórolásról is írtam, és azt ígértem, hogy majd részletesebben kifejtem. Ez így is lesz, erről a témáról folyamatosan és sokat akarok majd írni, ma azonban csak egy elemét és vele kapcsolatban pár érdekes felvetést tárgyalok.
Az ivóvíz nagy kincs, mégis elképesztő mértékben pazaroljuk. Például a vécét is azzal öblítjük. Ha jobban belegondolunk ez megdöbbentő és érthetetlen. De mégis mit tehetnénk, sóhajt fel az ember, hisz pisilni és kakilni kell, a vécét leöblítő vízet meg nincs módunkban megválasztani. Nos, ez az utóbbi nem egészen igaz. Az én egyik álmom az, hogy hamarosan csak olyan épületek épülhetnek, amelyek a felületükre eső összes csapadékvizet összegyűjtik ciszternákba, és némi szűrés és esetleges biológiai fertőtlenítés, vagy méginkább csírátlanítás után a vécéket csak ezzel öblítjük majd le. Sőt, mosni is csak ezzel szabad majd, de akár az se elrugaszkodott ötlet, hogy fürdésre is ezt kellene majd használni. Ez nem olyan idea, ami kivitelezhetetlen, és még csak nem is drága. Annyi az egész, hogy az ereszcsatornába folyó vizet tartályokba vezetjük. Olcsó, egyszerű, takarékos. Miért nem alapvető követelmény ez még? Nem tudom. Én, ha valaha olyan szerencsés helyzetbe kerülök, hogy saját házat építhetek, biztos, hogy esővíz-összegyűjtő tető lesz rajta.
Addig is vannak apró trükkök, amiket be lehet vetni a vízzel való takarékoskodáshoz. A mosógép által centrifugázáskor kinyomott vízet a legtöbben a lefolyóba vezetik. Az utolsó öblítések során azonban a mosógépből egyáltalán nem koszos víz távozik már. Ha ezt egy vödörben összegyűjtjük, és ebből egy kisebb vödörrel kimert vízzel öblítjük le a pisit, azzal tettünk egy kicsi, de fontos lépést a vízzel való takarékoskodás útján. És a pénztárcánkat is kíméltük, ami szintén nem utolsó szempont. Ja, hogy ez olyan macerás dolog? Tévedés. Egyáltalán nem nagy ügy. És ha a gyerekeinket kiskoruktól rászoktatjuk erre a módszerre, akkor nekik már természetes lesz. Minden csak addig fura és szokatlan, amig rutinná és normává nem válik.
Nemrégiben olvastam, hogy Braziliában a környezetvédelmi minisztérium illetékesei azt tanácsolták az ország népének, hogy zuhanyzás közben pisiljenek. Elsőre én is megütköztem ezen a dolgon, de aztán rájöttem, hogy nagyon jó ötlet. Ha az ember zuhanyzáshoz készülődik, és rájön a pisilhetnék, akkor tartsa vissza addig, amíg beáll a zuhany alá, mert így megspórol egy vécéöblítést, vagyis megtakarít pár liter vizet. Aki ezt az ötletet undorítónak tartja, az szerintem maradi és korlátolt; továbbá emlékztetném rá, hogy a pisi teljesen steril folyadék, emiatt aztán paraszti kultúrák seblemosóként is alkalmazzák szükséghelyzetben, ha víz, vagy más nem elérhető.
Összefoglalva: a világ megváltoztatása a saját életmódunk megváltoztatásával kell kezdődjön. És ehhez nem kell végtelenül nagy dolgokat átalakítani. Sok apró, ésszerű lépéssel összességében rengeteget tehetünk a jobb jövőért. Lehet finnyáskodni, de az idő halad, új korszak kezdődik minden egyes nappal, és minden új korszak tele van kihívásokkal. Akik pedig nem haladnak a korral, vagyis nem felelnek meg a kihívásainak, azok végzetesen lemaradnak. Aki pedig lemarad, az kimaradhat a következő körből. Az emberre is hat még az evolúció, és ha továbbra is pocsékoljuk az energiaforrásainkat, akkor a természetes szelekció eltüntet(het)i fajunkat a bolygóról.

Na, akkor belecsapok a lecsóba.
Így a december 7-én kezdődő koppenhágai klímacsúcs előtt átgondoltam miket is hallottam eddig a klímaváltozásról, és ettől elbizonytalanodtam. Alapvetően azt gondolom, hogy az elmúlt másfél évszázad emberi tevékenysége okozza a klímaváltozást, de annyi mindent halllani... Például, hogy a klímaváltozás természetes folyamat, és az emberi tevékenységnek semmi köze hozzá. Talán többen mondják, hogy igenis van köze, és emiatt a klímaváltozás hatásainak csökkentéséhez mindnyájunknak változtatni kell az életvitelén, de attól hogy többen mondják, még nem biztos, hogy igazuk van. Persze tudom, hogy van egy csomó vizsgálat és kutatás és elemzés és kimutatás, amivel a tudósok bizonyítani tudják, hogy az a húmérséklet emelkedés, ami jelenleg zajlik, olyan gyors, amire nem volt még példa, és hogy akkor kezdett felgyorsulni, amikor az emberiség átállt a fosszílis energiahordozók nagyfokú használatára. De van néhány tudós, és nem az olaj-lobbi által fizetettekre gondolok, hanem igazi komoly szakemberekre, akik azt vallják, hogy ha alaposan megvizsgáljuk és megértjük a földi ökoszisztéma működését, akkor abból az derül ki, hogy nincs olyan, hogy a széndioxid szintje kritikus nagyságra emelkedjen a légkörben. Egyszerűen azért, mert a bolygó önszabályozó mechanizmusai ezt megakadályozzák. Valahogy úgy, hogy ha nő a CO2, és emiatt nő a hőmérséklet, akkor a növények a szárazföldön, de főleg az óceánokban (algák) több CO2-t lélegeznek be, kötnek meg, és el is szaporodnak, többen lesznek, mert a CO2 többlet miatt nagyon jól érzik magukat, és így idővel visszaáll az egyensúly. Ez logikusan hangzik. Talán emberi beavatkozás nélkül ez így is zajlana, csakhogy az ember nem engedi meg, hogy a növények elszaporodjanak, és élettereket vegyenek el tőle, ezért az egyensúly nem fog helyreállni. A bolygó melegszik, a sarki jég elolvad, ettől megemelkednek a tengerek, ami népvándorlást indít el, ami konfliktusokhoz vezet. Talán ezt nem is lehet már megakadályozni. A nagy világégések elkerülhetetlenek, a történelem ezt tanítja nekünk. A civilizációk jönnek-mennek, és a romokon mindig valami új teremtődik, jó esetben tanulva a hibákból. Én azonban amondó vagyok, hogy jó lenne elkerülni a katasztrófákat. Természetesen nem hiszem, hogy a klímaváltozás olyan hirtelen következményekkel járna, mint azt ahogy egyes filmek lefestik. A változás lassú, és az emberek alkalmazkodni fognak hozzá. Bizonyos az is, hogy átalakítja majd az emberiséget, a társadalmakat, az értékrendeket. De ez nem baj, a változás nem rossz dolog.
Akármi okozza is a klímaváltozást, a hatásait csökkenteni mindenképpen szükséges. Méghozzá azért, mert ha semmit sem teszünk, akkor emberi ösztöneink ellen cselekszünk. Mert egyrészt az ember formálni akarja maga körül a világot, másrészt igyekszik kényelmesen élni. Ezek alapvető késztetéseink. Nem vágyunk bizonytalan, kaotikus korszakokra.
A klímaváltozás fenyegtő réme, ami szerintem azért nem annyira rémes dolog, de súlyos és mindeképpen kezelendő, jó apropó, hogy javítsunk a világon. Ha ennek hatására, félve a következményektől, elkezdünk ésszerűbben, takarékosabban, egyszerűbben, az erőforrásainkra vigyázva élni, akkor azzal csak jól járhatunk.
A klímaváltozás elleni globális küzdelem talán a legjobb dolog ami történhet velünk. Egyébként bennem van egy olyan félelem is, hogy esetleg átesünk a ló túloldalára, és azzal okozunk komoly károkat a bolygónk ökosztisztémájában, hogy eszetlenül, hatástanulmányok nélkül, átgondolatlanul belenyúlunk a klímába azzal, ahogy a klímaváltozást kezeljük. Mert egy ekkora rendszer azért nagyon összett és kényes szerkezet, rengeteg összefüggéssel, amiket még nem ismerünk igazán alaposan. Szóval csak óvatosan.
Amit mindnyájan megtehetünk, az nagyon is sok. Tudom, mindig ezt mondom, de én nagyon erősen hiszek benne, hogy az ember elképesztően hihetetlen dolgokat is véghez tud vinni, összefogással és akarattal. Használjunk kevesebb energiát. Ez az alapvető feladat. De attól, hogy alapvető, még nagyon összetett. A következő bejegyzésekben megpróbálom majd elmondani, mit értek ezalatt.
Mára azzal zárnám, hogy figyelmeztessek mindenkit: ne essünk pánikba. A pánik az, amikor a kicsúszik a kezünkből az irányítás. Nem egy jó szituáció. Inkább használjuk a fejünket, és irányítsuk a világot, illtve a világ, és ezáltal mindannyiunk sorsát. A pánikhoz foghatóan szörnyű dolog csak egy van, a közöny. Akkor sem mi irányítunk. Úgy látom, a közöny jobban jellemzi az embereket, főleg klímakérdésben, mint a pánik. Most még. Ezt sem tarrtom szerencsés dolognak. Mert igenis gondolkodni kell a jövőnkröl, és megbeszélni a nézeteinket egymással. Annyival izgalmasabb ilyen lényegbevágó kérdésekről diskurálni, mint arról, hogy mi történt egy tévésorozat aktuális részében, hogy nem is lehet mihez hasonlítani. A legtöbb ember nem gondol arra, ami megijeszti, vagy amiről úgy érzi, hogy úgysem tudná befolyásolni. Ez önvédelmi reflex. De a nagy közönytől meg az emberek eldobják maguktól azt, ami a legnagyszerűbb abban, hogy emberek vagyunk. Az absztrakt gondolkodás képességét. Filozofálni jó. És szerintem hasznos is. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy csak az álmodozók, meg a bárgyú szentimentálisok hiszik azt, hogy a világ megjavítható, megváltoztatható. Márpedig én a legerősebben az ember változtatási képességében hiszek. Ezt nagyszerű dolognak tartom. Sőt több ez, mint hit, ez meggyőződés, mert látom a gyakorlatban működni. Élni annyira szuper. Élni annyi, mint egy kis időre rendelkezni a maximummal, amivel jelen tudásom szerint rendelkezni lehet. Emberi élet: ez a legtöbb, ami lehetséges az univerzumban. Szóval arra akarok kilyukadni, hogy majd kibújok a bőrömből az öröm miatt, hogy olyan korban élhetek, amikor egy olyan nagy kihívás előtt állunk, minr a klímaváltozás és hatásai. Engem nem megrettent ez a dolog, hanem fellelkesít. Talán végre tömegek térnek át egy ésszerűbb, takarékosabb, természetközelibb életmódra. És ha azért, mert nekem ez a meggyőződésem, idealistának, álmodozónak, naivnak, vagy bolondnak gondolnak, hát, tegyék. Mit számít? Talán hülye vagyok. De amint a hülyék kerülnek többségbe, ők válnak normálissá. És az emberre az is jellemző, hogy normakövető faj. Azok akik most az elavult normához ragaszkodva legyintenek rám, meg a gondolataimra, majd a jövőben, amikor a norma az lesz, amiben én hiszek, ahhoz is csatlakoznak majd. A csordaösztön ereje nagyon masszív. De még a csorda is halad. Nem vagyok optimista, sosem voltam az. Azt gondolom, teljesen reálisan nézve biztos, hogy a világ abban az irányban fog végül változni, amit leírtam. Mert ez a legvalószínűbb. Hogy közben lesznek-e véres, szomorú és a fejlődésben ideiglenesen mindnyájunkat visszavető események, azt nem tudom. A pesszimizmus kisördöge azt mondatja velem, hogy naná, emberek vagyunk, mi mindig a nehezebb utat választjuk, és csak a saját kárunkon, keserves tapasztalatok árán tanulunk. Mert a tömeg akkor is buta, ha a tagjai egyenként okosak. De ettől még törekedhetek rá, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy zökkenőmentes legyen az örök változás. Elvégre azért néha aranykorok is vannak. Miért ne kezdődhetne most, mostanában egy?
Én irom ezt a blogot. Hátha jót teszek vele...

Még mindig nem tudom pontosan, hogy a gyakorlatban hogyan fogom működtetni ezt a blogot. Bár ez a felvetés tulajdonképpen önmagában is ellentmondásos, mert most is épp működtetem a blogomat, azzal, hogy írok bele. De azt tényleg nem tudom, pontosan miről is fogok írni. Illetve az a tervem, hogy a mindenkit érdeklő dolgokról elmondom majd a véleményemet, de ez azt hiszem, alapvető. Ezen kívül igyekszem majd olyan dolgokra is felhívni a figyelmet, amelyek szerintem nagyon fontosak, vagy jellemzőek korunkra, de a hivatalos média nem, vagy nem eleget beszél róluk. Meg nyilván közben nem tudom majd megállni, hogy elő ne jöjjek a vesszőparipáimmal. Ezen kívül akarva-akaratlanul mesélek majd magamról, a csalásomról, a terveimről, a velem megesett eseményekről, és természetesen az írásaimról is. Viszont elhatároztam, hogy napi egy óránál többet nem internetezek, mert az élet nem szólhat csak arról, hogy a számítógép előtt ül az ember. Szóval az szinte bizonyos, hogy nem fogok minden nap bejegyzést írni ide. De arra törekedni fogok, hogy legalább hetente egyszer írjak valamit, mert ellenkező esetben azok, akik valamilyen csoda folytán rendszeresen olvassák majd ezt a blogot, elpártolnának tőle. Nem szeretném, ha a blogom halott blog lenne, ahol hónapokon át mindig csak ugyanaz olvasható.
Azt fontos szerkesztői elvnek gondolom, hogy csak akkor fogok írni, ha lesz mondanivalóm. Csak azért, hogy írjak valamit, nem fogok semmitmondó bejegyzéseket közölni. De nem hiszem, hogy ne lenne mondanivalóm. Most is tele vagyok már ötletekkel, annyira, hogy listát kezdtem készíteni róluk.
Aztán meg menet közben úgyis kialakul majd minden. Hogy milyen is lesz ez a blog. A változás örök, így nyilván változik majd ez is, hisz változom én is, aki írja. Talán irodalmibb lesz, aztán egy ideig tudományosabb, majd nagyon informatív, olykor meg, ha a hangulatom merengő, akkor filozofikusabb, vagy ha komisz kismanó ül a vállamra, akkor szurkálódósabb és ironikusabb leszek én is.

Csak most kezdek belegondolni, milyen nagy fába vágtam a fejszémet ezzel a bloggal. Merthogy ha valamit csinálok, akkor igyekszem azt jól csinálni. Más különben minnek vesződni vele, nem? Viszont ahhoz, hogy jó blogom legyen, sok időt és energiát rá kell szánnom. Ami még nem is megoldhatatlan, de van még valami. Ahhoz, hogy jó legyen a blogom, izgalmas, gondolatébresztő, érdekes, illetve hasznos bejegyzéseket kell írnom. Képes leszek vajon rá? Van elég ötletem, kreativitásom és tudásom hozzá? Majd elválik.
Emberi dolog, de arról álmodozom, hogy nagyon népszerű és sokak álltal olvasott blogom lesz. Hogy hatni tudok a véleményeimmel és a gondolataimmal az emberekre.
Miért akarom ezt? Egyrészt mert mindenki ezt akarja. Mindenki alfa akar lenni. Ez alapvető biológiai ösztön. De másrészt van egy személyesebb okom is. Az a helyzet, hogy én író szeretnék lenni. Namármost minden író arra vágyik, hogy a művei - és rajtuk keresztül azért ő is - hallhatatlan legyen. Más szóval minden író az örökkévalóságnak ír. Persze semmi sem örökké létező, földtörténeti korszakok jönnek és mennek, s vele fajok halnak ki és születnek, meg a civilizációk is összeomlanak néha (vagy gyakran, ki tudhatná megmondani?) ám azért abban bízhatunk, hogy párszáz évig még lesznek emberek, akik olvasnak majd, és meg is értik azt a nyelvet, amin én írok. Bízhatunk, mondom így többes számban, de arra gondolok, hogy én bízok.
Viszont arra jöttem rá, hogy nem elég bízni, tennem is kell annak érdekében, hogy a szövegeim a jövőben is létezhessenek. Küzdenem kell azért, hogy legyen majd társadalom, amelyik értéknek fogja tartani az irodalmat, és azért is, hogy egyátalán legyen módja, képessége, szabadideje olvasni.
Mi tehetek ennek érdekében? Semmi mást, mint hogy írok. Ez talán nem tűnik soknak, de senki se becsülje le a szavak erejét. Az én szavaim erejét le lehet becsülni, azok hatását, minőségét én sem tudom megítélni. Nem is tisztem. A saját magam számára kitűzött feladatom annyi, hogy megpróbálom felvilágosítani azokat, akik erre a blogra tévednek. Felvilágosítani arról, hogy a dolgokat lehet másképp is nézni, mint ahogy a világ láttatni akarja velünk. A valóság társadalmi konstrukció, tehát megváltoztatható. A felelőség a miénk. Mindnekinek van egyéni felelősége. Ezt nem árt folyton tudatosítani. Az ember maga döntheti el, hogy konzumidióta lesz, vagyis egyszerű fogyasztó, aki csak termel és költ eszetlenül, kiszolgáltatva magát a reklámoknak, divatoknak, politikai hatalomra törő csoportoknak, önjelölt megváltóknak, vagy szabad, független szellem, aki irányítja az életét, és kooperál a többi emberrel mindennyiunk egészséges és biztonságos és fenntartható fejlődéséért.
Én ezzel a bloggal a döntéshez szeretnék segítséget nyújtani. Ez ennek a blognak a missziója. Tudom, nagyra törő vágy, de hiszek abban, hogy az ember bármire képes, ha nagyon akarja, és ha mindent megtesz érte. Sosincs más út, csak az előre. A világegyetem iránya, illetve pontosabban, matematikaibban fogalmazva: értelme, a jövő.
Haladjunk hát a korral, amely a jövőbe megy velünk.

Hát, haladok a korral én is, és belevágok ebbe a blogba.
Azt mondják, a jövőben majd mindenki blogolni fog, ez lesz a kommunikáció alapja, mint a kaméleonoknál a bőrszín váltogatása. Az emberek kiírják a blogjukra, hogy mit éreznek, mit gondolnak, ebből tudhatják meg az ismerőseik, vagy az egész világ, - és ez a kettő talán ugyanaz lesz, legalábbis ha mindenki a hálózathoz lesz kapcsolva - hogy a blogger (vagy magyarosan blogoló) épp milyen állapotban van. Nem tudom így lesz-e. De az biztos, hogy a világ mindig a legnagyobb valószínűség irányába halad. Csak az a bökkenő, hogy mindig csak utólag visszatekintve látszik, mi volt az a legvalószínűbb fejlemény, ami bekövetkezett.