Egy érdekes könyvet olvastam a héten, egy Harry Mulisch nevű holland szerző írta, és a címe: A menny felfedezése. Elég nehéz lenne összefoglalni mi mindenről szól, de számomra a legérdekesebbek a filozófiai eszmefuttatások voltak benne, amelyek két barát, egy csillagász, és egy nyelvész beszélgetései során bontakoztak ki. Összességében egy nagyon kíméletlen regény, és a kellemes hangulata ellenére a vége meglehetősen pesszimista. Tele van váratlan emberi tragédiákkal, majd a befejezésnél még a természetfölötti erők is lemondanak az emberről. Vagyis Mulisch azt mondja, hogy nincs semmiféle menekvés, vagy feloldozás. A hosszadalmas de élvezetes kerettörténet mélyén A menny felfedezése egy misztikus/ezotérikus krimi, egy szent ereklye felkutatásának és ellopásának története. Ennyiben Dan Brown könyveire hasonlít, de csak ennyiben, mert Mulisch szépíró, Dan Brown meg egy fickó, aki egész életében csak arra vágyott, hogy híres legyen, és amikor a zenei karrierje becsődölt, akkor áttért az írásra. A Da Vinci kód úgy viszonyul A menny felfedezéséhez, mint egy kavics Michelangeló Dávidjához. De nem Dan Brown szánalmas lektűrjeit akarom most szapulni, hanem egy érdekes elméletet megosztani és továbbgondloni, amelyre Mulisch regényében bukkantam. Valójában az ötlet nem túl eredeti, de Mulisch egészen meglepő következményeire hívja fel a figyelmet.
A tény, amiből a regénybeli ötlet kiindul, hogy a csillagos eget nézve a múltat látjuk, hiszen a fénynek idő kell, méghozzá egyes esetekben évmilliók, vagy akár évmilliárdok is, míg a Földre ér, jól ismert mindenki előtt. A regényben viszont az egyik szereplő felveti, hogy akkor a Földről az űrbe kisugárzó fény visszaverődéseit meglesve a Föld múltjába tekinthetünk, és ez szerintem elég eredeti ötlet. A menny felfedezésében el is nevezik azt a képzeletbeli teleszkópot, amivel a Föld múltja láthatóvá válik historioszkópnak. Persze a regényben is egyből reflektálnak arra, hogy ezzel a múltba látó teleszkóppal se lenne túl könnyű pontosan és felismerhetően meglátni a múltbeli Földet, merthogy a Földről származó fény össze-vissza verődik és tükröződik az űrben, meg a gravitációs mezők hatására elhajlik, eltérítődik, így mindezen torzulásokat ki kéne számolni, hogy végül éles képet kapjunk, és mindez lehetetlennek tűnik. Itt jön az én gondolatom.
Minden amit látunk, az fény. Amikor a világegyetemet vizsgáljuk, akkor különböző korú fényhullámokat látunk, amelyek megszámlálhatatlanul sokszor meghajoltak a gravitációs mezők hatására, és galaxisról galaxisra verődve ide-oda tükröződtek az egész hatalmas univerzumban. Tehát a kép, amit a világegyetemről látunk, az egy olyannyira eltorzult rajzolata a valóságnak, hogy feltehetőleg egyáltalán nem is hasonlít már rá. Olyan ez, mintha egy zápor által felkorbácsolt tóban néznénk a felhők tükröződését, de a felhők az égen is csak valami tükörképei lennének, és az a tükörkép is már rengetegszer tükröződött volna mindenféle torzító felületeken. Következésképp fogalmunk sincs, és soha nem is lehet arról, hogy a világegyetem valójában hogyan néz ki. Ez talán agnosztikus gondolatnak hat, de én jelenleg nagyon reálisnak tartom.
Mit jelent mindez? Hogy semmi sem az, aminek látszik? Hogy minden folyamatosan változik? Hogy semmi sem biztos? Igen. És akkor mi van? Mit változatat ez bármin is? Az univerzum általunk látott képe nagyon szép, lenyűgöző. Hihetetlenül igzalmas, hogy mennyire hasonlít egymásra az atomok világa és a galaxisok világa. Elgondolkodtató az is, hogy mekkora a hasonlóság a az emberi agy neuronhálózata és az űr galaxishálózata között. Pareidoliának hívják azt a pszichológiai jelenséget, hogy az ember felismerhető alakzatokat fedez fel, (lát bele) foltokba, felhőkbe, rajzolatokba. A világról alkotott képünk valójában projekció? Azért látunk valamit olyannak, amilyennek, mert mi nézzük, és mások máshonnan másnak látják? És milyennek látnánk a világegyetemet, ha visszafejtenénk minden fénytükröződés és torzulást? Talán egy tökéletes gömbnek? Vagy egy végtelenül apró és sűrű pontnak? Vagy saját tükörbe tekintő arcunkat látnánk?
Végeredményben minden energia. Az energia pedig rezgés. A fény mint hullám, nem más, mint időben megjelenő rezgés. A kérdés csak az, hogy mi rezeg? Nem az energia, hiszen az energia maga a rezgés, és nem az, ami rezeg. Akkor mi rezeg? És miért? Talán a semmi rezeg, és talán véletlenül, spontán módon kezdett rezegni. Vagy nem. Ki tudhatja? De élvezet gondolkodni róla, nem? Az elméletek száma szekérderéknyi. Szerencsére. Mert azt gondolom, keresni a választ sokkal jobb, mint megtalálni. Ha mindenre megvan a válasz, akkor mit lehet csinálni? Akkor mi ad értelmet az emberi életnek?
Mindenkit arra bíztatok, hogy nézze a csillagos eget, csodálja, és közben gondoljon bele, hogy vajon mit is lát. Közben talán ráébred, milyen szerencsés, hogy él, és arra is, hogy miért fontos megóvni a Földet, és a bolygónkon burjánzó életet. Én azt hiszem, hogy az élet nem hétköznapi dolog a világban, hanem rendellenesség, ha úgy tetszik hiba. Olyan fatális véletlen, amelynek a valószinűsége egy a végtelenhez. Hogy szervetlen anyagok úgy tapadjanak össze, hogy abból szerves valami legyen, ami másolja magát: elképesztő különlegesség. Másrészről meg a dolgot bonyolítja, hogy ha a világegyetem végtelen, akkor abban minden megtörténhet, sőt meg is történik, hisz a végtelenben mindennek ugyannakora a valószínűsége, vagyis egy az egyhez. Egy végtelen világban végtelen számú élet van. Két egymásnak teljesen ellentmondó, végletes modellt vázoltam fel egy bekezdésen belül. Mind a kettő valószerű, vagy legalábbis lehetséges.
Végkövetkeztetésem nincs. Mert a végkövetkeztetés a gondolkodás végét jelenti, én viszont örökké szeretnék gondolkodni a megfejthetetlen kérdéseken. Na jó, ha nem is örökké, de ameddig csak élek. Megállni a gondolkodásban, és elfogadni egy világmodellt szerintem értelmetlen. A modellek összehasonlítgatása és új modellek kitalálása az egyetlen értelmes és erkölcsös cselekedet. A dogma az agyhalottság szinonímája.

Pár napja tette közzé az International Living magazin a 2010 Quality of Life Index elnevezésű listáját, (http://www1.internationalliving.com/qofl2010/) amelyen Magyarország, a vizsgált 194 országból, az igen előkelő huszadik helyet foglalja el. Ez azt jelenti, hogy a magazin szerint a világon csak 19 ország van, ahol jobb élni, mint nálunk. Akkor mégis miért érezzük olyan rosszul magunkat? Miért van az, hogy a közvélekedés szerint Magyarország egy trágyadomb, és itt élni valóságos kínszenvedés? 
Akik szerint nem jó itt élni, azok nyilván azért gondolják ezt, mert még sosem éltek valamelyik koldusszegény és kaotikus afrikai, ázsiai, vagy dél-, illetve közép-amerikai országban. Sem pedig a '40-es, '50-es évek Magyarországán. Ellenben jártak már Nyugat-Európában, vagy legalábbis tudják, milyen ott az élet, a tévéből, ismerősök elbeszéléseiből, egyéb legendákból. Egyszóval az elégedetlenkedő magyarok tömege azért elégedetlen, mert tudatlan, mert nincs valódi, tapasztalatokból eredeztethető összehasonlítási alapja, és mert azt sulykolják belé, hogy neki nem jó, vagy legalábbis lehetne sokkal jobb is. Senki sem azt nézi, mivel rendelkezik, minek örülhetne, mivel lehetne elégedett, miért lehetne hálás, hanem anyagias szemlélettel beoltottan csak a veszteségekre, az elszalasztott lehetőségekre koncentrál; és csak arra emlékezik, hogy mitől fosztották meg, mit nem adtak oda neki, mit vettek el tőle. Ettől aztán ideges, rosszkedvű, mogorva, ami az ország egész hangulatát tönkreteszi. Szürke szemüvegen át nézzük a világot, és a világból többnyire csak a közvetlen környezetünket látjuk, így az országunkat is szürkének látjuk, ami ettől aztán tényleg szürkévé és szomorúvá is változik.
A magyar egy érzelmes nép, emiatt fokozottan érzékeny a politikára, ami meglehetősen érzelmes műfaj. Ráadául az elmúlt évszázadok elég viharosak voltak, és számunkra többnyire szerencsétlenül alakultak, ami még inkább érdeklődővé tette a magyarokat a közügyek iránt. Ahol nyugi van, és minden rendben van, és semmi sem változik, ott az embereket nem érdekli a politika, azt sem tudják kik a politikusok. Nálunk viszont mindenkit érdekel a politika. Illetve jelenleg egy nagy kiábrándulási hullám zajlik épp, de azért a magyarok többsége még mindig figyelemmel követi a politikát, mert általában minden problémája megoldását az államtól várja. Nekem az a megfigyelésem, hogy a politikusok, és az őket kiszolgáló média hiteti el velünk, hogy Magyarország borzasztó hely. A figyelmünket csak a negatív dolgokra terelik, és így elfeledkezünk minden jóról és szépről. Azok, akik nem követik figyelemmel a politikát, nincs tévéjük, esténként szórakozni és kultúrálódni járnak, hétvégén meg a természetbe, azok boldog és kiegyensúlyozott emberek, mert látják, hogy milyen fantasztikus hely a világ, és milyen nagyszerű, hogy a világban mi épp Magyarországon élhetünk, ahol a művészeti élet fantasztikus, ahol a szociális biztonság párját ritkító, ahol az emberek többsége a saját maga által tulajdonolt házban lakik, ahol az infrastruktúra fejlett, ahol a közbiztonság olyan szilárd, hogy az emberek elenyésző részének van csak fegyvere, ahol az egy főre eső katonák és rendőrők száma nagyon kevés, de az egy főre eső orvosok száma nagyon magas, ahol olyan mértékű a szabadság, hogy a fiatalok hajnalban kiülhetnek a Balaton partjára, vagyis nyilvános helyre, közterületre, borozni, és közben nézni a napfelkeltét, ahol olyan kiváló a mezőgazdasági rendszer, hogy felesleget termel, vagyis többet, amint amire szüksége van az ország népének, ahol annyi az ivóvíz, hogy a vécét azzal öblítjük le, stb. Akik számára viszont a politikusok interpretálják a valóságot, azok mindezt nem látják, nem veszik észre. Persze, lehetne minden sokkal jobb is, és törekedni is kell rá, hogy jobb legyen, de nem ezzel a negatív, gyűlölködő, irigy szemlélettel. Koncentráljunk végre a pozitív dolgokra. És különben is, mint számít, hogy milyen nagyszerű lehetőségek rejlenek Magyarországban, ha az itt élő emberek nagy részét ez nem érdekli, mert ők mindent pocséknak látnak, és állambácsitól várják, hogy jobbá tegye a saját életüket. Mindenki nyissa ki a szemét, vegye észre, milyen jó helyen él, és ne mástól várja a dolgok javítását, hanem dolgozzon meg maga érte. A politikusok a hatalmi játszmáik közepedte abban érdekeltek, hogy a választókkal megutáltassák az életet, és az országot, mert akkor ezért a politikai ellenfeleiket okolhatják, ellenük gerjeszthetnek gyűlöletet. Ezért van az, hogy nálunk a választók többsége protest-szavazó, vagyis nem valamire, hanem valami ellen szavaz. Jaj, csak ezek hatalomra ne kerüljenek felkiáltásal. A pártok csak arról beszélnek, mi rossz (minden) és ki érte a hibás (ők), de megoldást, programot, előre mutató terveket nem mutatnak. Minek? Elég a másik oldallal riogatni. Ez hosszú távon persze nem vezet sehová, és örökké nem is művelhető, viszont egyik napról a másikra meg sem változtatható. Viszont lassan, évtizedek alatt majd átalakul a politikai élet. Lesznek új pártok, és átformálódnak majd a régiek. Lényegében nem számít. Az életünket NEM az állam, a kormány, a pártok irányítják, hanem mi magunk. Az a jó állam, ami a lehető legkevésbbé szól bele az életünkbe, és a hétköznapjainkba. A mai magyar pártok mindegyike a lehető legtöbb mindent elő akar írni, és meg akar szabni nekünk. Egyetlen józan és logikus hozzáállás kínálkozik: tudomást sem kell venni róluk. Vagy mindenesetre nem az ő viláról való képüket kell a saját világképünkké tenni. Mindenki igyekezzen maga megtapasztalni a valóságot. Az egyoldalú információ nem információ, hanem dogma. Járjunk utána a dolgoknak magunk, informálódjunk, művelődjünk, tájékozódjunk, és a saját belső hangjainkra hallgassunk. Ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor ne higgyünk azoknak, akik szerint rosszul kéne éreznünk magunkat. Mindig gondoljunk arra, hogy a világ összes országa közül csak néhány van, ahol jobb élni, mint itt. Sőt, csak négy tengerparttal nem rendelkező és ásványkincsekben szegény ország van, ahol jobb, mint Magyarországon. (Svájc, Luxemburg, Ausztria, Lichtenstein) De azokon a helyeken nem magyar az anyanyelv, és nincs Balaton sem, és humorérzék, és lazaság, és érzelmesség, és síkság. Ugyan, hogy lennének már jobb helyek Magyarországnál? Na jó, annyival talán jobbak, hogy egyik országból sem ismerek egyetlen politikust sem.