A minap egy természettudományos magazinban azt olvastam, hogy 2007-ben kicsivel több mint 18500 új fajt fedeztek fel. Elképesztő, mi? 18500 élőlény, akiknek korábban nem tudtunk a létezéséről. A zöme persze alacsonyab rendű állat és növény, de akad köztük szép számmal madár és emlős is. Mondhatnánk, hogy aki keres, az talál is, hiszen ahányszor csak leküldenek kamerákat a tengerek mélyére, annyiszor többtucat új vízilényt fedeznek fel. Ebből azt a következtetést vonhatnánk le, hogy az élet hisztérikusan burjánzik a bolygón, és a fajok száma biztos egyre csak gyarapszik. Sajnos ez nem így van.
Jelenleg a Föld történetének valószínűleg a legnagyobb kihalási hullám zajlik épp. A fajok nagyobb számban, léptékben és sebességgel halnak ki, mint ahogy felfedezhetnénk őket. Az élővilág változatossága helyrehozhatatlan károkat szenved. Mondanom sem kell, ennek mi emberek, és az elmúlt 150 év során végzett tevékenységünk az oka. Ha minden így megy tovább, akkor hamarosan csak azok a fajok maradnak meg, amelyek hasznot hajtanak számunkra. Meg azok, amelyek képesek alkalmazkodni hozzánk, és az általunk átformált világhoz.
A legnagyobb és legalapvetőbb probléma az erdőírtás. Egyre többen vagyunk, és az éhes szájak táplálásához szabad földterület kell, ami csak az erdők feltörésével lehetséges. Főleg azokon a területeken nagy a népszaporulat és a szegénység, ahol a legnagyobb és legfajgazdagabb erdők találhatók. Hogy miért nemzenek ezeken a szegény területeken annyi gyereket az emberek, ezzel is tovább növelve a nyomorúságot? Egyrészt azért, mert a vallásuk parancsolja. Sokfelé a világban a vallás adja az egyetlen működőképes élettechnikát és világmagyarázatot. A vallás legalább a következő életre jobb sorsot ígér azoknak, akik betartják a a vallás előírásait. Így aztán a tömegek kezelhetők, a rend fenntartható. Az íly módon láthatóvá, tapasztalhatóvá váló, működő rend pedig meggyőzi az embereket arról, hogy a vallásukon kívül nincs más útja az életnek. A vallás azért parancsol sok gyereket, mert így a hívei számát, és egyben saját befolyását, illetve tanai terjedését biztosítja. De az emberek számára azért is fontos a sok gyerek, mert mindél több munkaképes személy áll a család rendelkezésére, annál nagyobb esély van a túlélésre. Ilyen egyszerű a magyarázat.
Tehát a népesség gyarapszik, és az életbenmaradáshoz ennivalóra van szüksége. Minden luxusról le tudnak mondani, csak egyetlen dologról nem, a táplálékról. Kiírtják hát az erdőt, hogy megművelhessék, vagy hogy az állataikat legeltethessék rajta. Csakhogy az erdők ott a legnagyobbak és legburjánzóbbak, ahol sok a csapadék, amit megkötnek. Ahogy a saját bomló maradványaikból meg talaj lesz, amit szintén megtartanak a gyökereikkel. Erdő nélkül az eső elmossa, lemossa a tengerbe a talajt. Ha nincs talaj, nem lehet növényeket termeszteni, és odébb kell menni, újabb erdőket kell kiírtani, hogy talajhoz jussanak az emberek. A folyamat egyértelmű: az erdők elfogynak, a helyüket kopár sziklák veszik át, az emberek meg vagy éhenhalnak, vagy elvándorolnak még messzebb, olyan területekre, ahol nem mossa el az eső a talajt, vagy ahol van még kivágni való erdő. Akik rendelkeznek még ilyen területtel, azok meg akarják majd védeni az újonnan érkezettektől a javaikat, ami konfliktusokhoz, háborúhoz, népírtáshoz, végül pedig katasztrófához vezet.
Az erdők kiírtása szorosan összefügg a fajok kihalásával, hiszen a élővilág változatossága az erdőkben a legnagyobb. Ha nincs erdő, az erdőben élő állatok is eltűnnek. Ezenkívül az elégetett erdőkből kiszabadul az a rengeteg szén, amit addig megkötöttek, így nő az üvegházhatás, és emelkedik a bolygó hőmérséklete, ami a sarki jegek elolvadásával, a vízszint megemelkedésével, és ismét csak rengeteg faj és élettér eltűnésével jár,  na meg emberi nyomorúsággal. Arról nem is beszélve, hogy az erdőkben rengeteg olyan gyógyhatású növény várhat még felfedezésre, amivel szörnyű betegségek, és akár járványok lehetnének gyógyíthatók. Ha eltűnik egy faj, akkor azt többé sosem tudjuk visszaszerezni, mert a génállománya mindnek egyedi. Millió évek alatt alkotta meg az evolúció.
Az erdőírtás következményeit jól megfigyelhetjük a Húsvét-szegeteken, ami régebben trópusi paradicsom volt, de az ottlakók kivágtak minden fát, így eltűnt a talaj, és a sziget kihalt. Mára csak egy kopár földdarab, rajta érdekes szobrokkal. De ugyanez történt Haitin is. Illetve a sziget nyugati oldalán, ahol a Haiti nevű ország van. Kivágták a fákat, és most sivataggá vált a karibi gyöngyszem. Az emberek éheznek, csak az ENSZ tartja őket életben. A világ egyik legszegényebb országa lett Haiti. A sziget másik fele, ahol a Dominikai Köztársaság van, most is turistaparadicsom. Mert az erdők védetté vannak nyilvánítva. Az ország pedig gazdag, az emberek viszonylagos jólétben és nyugalomban élnek.
Borneón, ami a világ ötödik legnagyobb szigete, jelenleg is olyasmi zajlik, ami példa nélküli, és egyszerűen elképesző. Csak nem hallunk róla, mert a média számára fontosabb, hogy X politikus szerint Y megint hazudik. Borneón, kedves barátaim, most épp kivágják az összes esőerdőt, és olajpálma ültetvényt csinálnak az egész szigetből. A felével már megvannak. Nem, nem túlzok a hatás kedvéért, tényleg, konkrétan kivágták már Borneó területének a feléről a dzsungelt, és olajpálmát ültettek rá. Horrorisztikus látvány különben, ahogy hektárokon át csak egyféle fát látsz, szabályos sorokba ültetve. Az olajpálma gyorsan és bőségesen ad olajat, amit kozmetikumokba tesznek, na meg főzéshez használnak. Jól értékesíthető, piacképes cikk a pálmaolaj. Hogy fajok százezrei halnak ki az erdőírtás miatt? Hát istenem, szar ügy. Ez van.
Hogy Brazíliában az esőerdő helyét kukoricaföldek veszik át, Argentínában meg akkora szójaültetvények vannak, mint Magyarország? És akkor? Erre van igény. Most még talán, de hamarosan friss levegőre lesz igény, meg szárazságtűrő vagy épp ndevességtűrő növényekre, csak nem leszünk képesek ilyeneket találni, mert már kiírtottuk őket. Na az lesz igazán szar ügy.
Meg kell értenünk, hogy a mi életünk a bolygó egészséges egyensúlyától függ. A biológiai változatosság nekünk alapvető érdekünk, a túlélésünk kulcsa. Az elmúlt száz évben ezt nem tartottuk szem előtt, és olyan komoly változásokat okoztunk az ökoszisztémában, amire előtte nem volt példa. A változás persze örök, de az a sebesség, amivel most zajlik, épp miattunk, az rendkívüli, és aggaztó. Aggasztó, mert talán mi magunk sem fogunk tudni alkalmazkodni hozzá. Az meg már látszik, hogy sok faj biztosan nem lesz képes.
Hogyan lehet rávenni a szegényországokat, és a bennük élő embereket, hogy nem írtsák az erdőt? Csak úgy, ha alternatívát kínálunk. Mert azt nem várhatjuk, hogy felforduljanak a kedvünkért. Először is fel kell világosítani őket, és olyan működőképes rendszert kell kínálni nekik, amellyel megtörhető a vallások hatalma. Szinten kell tartani az emberiség létszámát, hogy mindenkinek juthasson elegendő élelem, és így mindenki jólétben élhessen. Nekünk, akik szerencsésebb körülmények között élünk, példát kell mutatnunk mértékletességből, energiatakarékosságból. Csak így várhatjuk el, hogy mások is mértékletesek és takarékosak legyenek, és odafigyeljenek a biológiai változatosság fenntartására. A szegény országoknak a szabad, felhalmozott forrásaink felszabadításával segítenünk kell. Nem egy egyszerű program, sőt, talán túl utopisztikus, és idealista, de helyes. És propagálni kell, mert a jó eszmék csak úgy terjedhetnek el, ha terjesztjük őket, és ha hiszünk bennük.
Nagy probléma a városiasodás is. Ha koncentráltan nagy embertömegek egy helyen élnek, akkor az környezetszennyezést okoz, hisz rengeteg élelmet kell odaszálítani. Meg kell törni a városiasodás trendjét. Az lenne az ideális, ha az emberek minél egyenletesebben oszlanának el a föld termékeny részein, mert akkor mindenkinek lenne helyben élelme, és lehetősége is, hogy megtermelje az élelmet. A mai korban a kapcsolattartás már nem probléma. Az infrastruktúra fejlesztése megoldható.
Ez a téma szerteágazó és összetett, nem tudom teljesen kitárgyalni most, inkább majd visszatérek rá még többször is.
A lényeg az, hogy használjuk a fát, mert jó anyag, de minden kivágott fa helyére ültessünk újat. Gazdálkodjunk az erdővel, és ne kiraboljuk. És gondolkodjunk globálisan, mert a trópusi erdők írtása a mi problémánk is, és amikor a szegény országokon segítünk, akkor magunkon segítünk.
Kezdetnek az is elég, ha beszélünk a dolgokról, ha terjesztjük az információt, mert a felvilágosítás kell legyen az első lépés. Amíg nem érti valaki mi a valós helyzet, addig nem várható el, hogy változtatni akarjon rajta, vagy hogy áldozatokat hozzon. Ha sokan akarjuk, hogy a világ megváltozzon, akkor előbb-utóbb lesz olyan politikai erő, amelyik programjává teszi, hogy elkezdi megoldani a dolgokat. Reméljük, hogy nem lesz késő.

Karácsonykor mindenki igyekszik a legjobb formáját hozni, mert ez a társadalmi elvárás. Azonban mindenki sokkal nyomorultabb annál, mint amilyennek látszik. Ugyanis az ember a társas érintkezései során mindig valamelyik jobbik arcát mutatja. Ha nem azt sugallod magadról, hogy erős, szép, tekintélyes, egészséges, sikeres vagy, akkor felfalnak a többiek, vagy csak semmibe vesznek, elnyomnak és akkor meg magadtól és magadban halsz meg: a kudarcok felemésztenek. A bánatot mindenki csak a párnájába sírhatja, a közösség nem tolerálja a gyengeséget. A képmutatás az emberi társadalom alapja. Az embernek természetéből fakad, hogy képmutató legyen, hogy maszkot tegyen sérülékeny személyisége elé, mikor nincs egyedül. De legtöbben még akkor is fenthagyják, amikor egyedül vannak.

Nem, ez nem egy trópusi növény, hanem a legközönségesebb burgonya virága.
A szépség mindenütt ott van, csak meg kell látni. Vagy elég közel kell hozzá hajolni, hogy megmutatkozzon valódi arca.
Erről a képről az jut eszembe, hogy manapság a kertes házak túlnyomó többségében az udvaron pázsit van és virágágyás. Mindez nagyon szép, ám merőben haszontalan. Arra bíztatok mindenkit, akinek van földterület a háza körül, hogy veteményeskertet ültessen, ne füvet. A hasznos növények között persze elfér némi virág is. Tévhit, hogy több gond van a haszonnövényekkel, mint a fűvel. Az igazán szép gyephez rengeteg munka kell. Ha ezt inkább termő növények gondozásába fektetjük, akkor elláthatjuk a konyhánkat egészséges és friss idényzöldségekkel és gyümölcsökkel.
Egyesek azt vallják, hogy a gyepre azért van szükségük, hogy a gyereknek legyen hol játszani, a kutyának meg futkosni. Nos, ez nem kifogás. A kutya megnevelhető, hogy ne tapossa össze a konyhakertet, vagy akár be is lehet keríteni a veteményt. A gyerek számára, aki tanulékony és utánozásra hajlamos, jó példa, ha azt látja, hogy a kert növénytermesztésre is használható, nem csak fűnyírási gyakorlatokra. Ha meg kevés neki a hely az udvarban, hát el lehet vinni a játszótérre, ott legalább más gyerekekkel ismerkedhet, ami fejleszti a szociális érzékét és a kommunikációs képességeit.
A saját növény fogyasztása esetén biztosak lehetünk abban, hogy mit is eszünk, mivel permeteztük. Ráadásul nem tíz vagy száz, netalán ezer kilométerekről szállítják hozzánk hatalmas környezetterhelés mellett. A kert gondozása, az ülétetés, a metszés, az öntözés, a gyomlálás könnyű fizikai munkája pedig az egészségünkre és a közérzetünkre is jó hatással van. Arról nem is beszélve, hogy ami a kertünkből származik, azt nem kell megvenni a boltban, tehát a pénztárcát is kíméltük.
Annyira jó lenne megtörni a gyep-divatot, és elterjeszteni a konyhakert-divatot. A pázsit a zöld aszfalt. Élő, és homogén, de élete meddő. Számomra valahogy allegóriája a gyeptulajdonosok életének. A konyhakert a kreativitás, a fantázia, a szorgalom teremtménye. Teremtmény, vagyis az ember az alkotóvágyát is kiélheti benne.
Jövőre mindenki, akinek pázsit van a kertjébe, törje fel legalább a negyedét, és ültessen bele kezdetnek mondjuk epret, vagy még jobb valami bokros növény, ami virágzáskor dekoratív, de azért finom termést is hoz. De két sor zöldborsó is szépen mutat, gazdagon terem, és egyszerű kezelni. Vagy legyen hagyma, esetleg krumpli, saláta, brokkoli, répa, málna és a sor akármeddig folytatható.
Kertre fel!

A koppenhágai klímacsúcs végetért, és pont olyan eredménnyel, mint amire számítani lehetett. Vagyis nem egyeztek meg semmiben, senki sem vállalt konkrétan semmit. De nem baj, nem is érdemes tőlük várni semmit. A dolgokat nekünk magunknak kell megoldani, alulról építkezve, kicsiben. A világ úgynevezett vezetői csak haszonleső, kicsinyes bürokraták. Ha karcosabban akarnék fogalmazni azt mondhatnám ugrabugra majmok, akik verik a mellüket, de szardobáláson kívül semmihez sem értenek. A nemzeteik gazdasági érdekeire hivatkoznak, meg a jólétre, de arról fogalmuk sincs, hogy a lét mitől lehet valójában jó.
Én megértem, hogy a fejlődő országok el szeretnék érni azt az életszínvonalat, amiben nekünk nyugatianak részünk van. Valóban, nekik is jár, ők sem kevesebbek semmivel. De ez nekik csak hatalmas környezetszennyezés árárn sikerülhet. Ezért aztán nekünk egyszerű nyugati embereknek kell példát mutatni abból, hogy kevesebbel is beérjük, nem akarjuk teljesen kizsákmányolni az egész bolygót, és van olyan környezetbarát módszer, amit követve idővel, nem egyik napról a másikra, de elérhetik, elérhetjük közösen az egész világra kiterjedő viszonylagos jólétet, biztonságot, egészséget, harmóniában egymással, magunkkal és a természettel. Ez nem könnyű, és mindenkinek meg kell erőltetnie magát, hogy sikerüljön. A jelszó visszafogottság és mértékletesség.
A dilettáns politikusoktól semmit sem kell várni. Nem érdemes arra számítani, hogy majd ők megmondják, megmutatják, kitalálják, bevezetik, előírják hogyan kell élnünk ahhoz, hogy jobb legyen. A politikus nem csinál mást, mint figyeli a társadalmat és mindig azt mondja, amit a többség hallani akar. Nem érdekelt semmiféle változásban. Nem érdekelt abban, hogy ötleteket, irányt, perspektívát nyújtson, csak akkor, ha a többség arra vágyik. Ezért aztán nekünk, józanul gondolkodó és felelős embereknek kell többséggé válnunk. Akkor majd a politikusok meg akarnak majd felelni nekünk és az igényeinknek.
Ne várjon senki arra, hogy majd felhatalmazzák, hogy mostantól éljen energiahatékonyabban és puritánabbul, és ökotudatosabban. Magunktól kell elkezdeni, és jó példával elöljárni.
Kezdjük mondjuk azzal, hogy az értelmetlen, haszontalan és energiapazarló karácsonyi díszkivilágítást kikapcsoljuk. Mert csak egy hülye divat, amitől nem lesz szebb az ünnep. Tipikus példája annak, hogy az ember normakövető, vagy másképp: utánozós majom. Ha a szomszédnak van, mert látta a tévében, hogy amerikában szokás, akkor nekem is kell, nehogy már lemaradjak. És ha egy ablakban van fényfüzér, akkor miért ne legyen a többiben is, meg a kertben a fenyőfán, és a tetőn, és a kerítésen. Energiapazarló giccsekel teleaggatni a házat nem indokolható semmivel. Nem szerez örömet a járókelőknek. Csak arra szolgál, hogy magunknak bizonygassuk, mi komolyan vesszük az ünnepet, mi átéljük az áhitatot. Bizonygatjuk vele, mert valójában az ellenkezője az igaz.
Le a karácsonyi díszkivilágíttással!
Meg se vegye senki a fényfűzéreket, mert akkor biztos használni fogja, ha meg már van, dobjuk ki, nehogy véletlenül is használni támadjon kedvünk. Kis lépés, de minden jó irányba tett lépés számít.
Az már egy nagyobb lépés lesz, de egyértelműen fontos és követendő, hogy semmit sem veszünk karácsonyra senkinek. Dekommercializáljuk az ünnepet. Mert elméletileg a szeretetről szól. Abba most nem megyek bele, hogy miért kell egy napot kineveztni a szeretet ünnepének; és ezzel azt üzenni, hogy a többi nap nem az egymás szeretéséről szól. Szóljon minden nap a szeretetről és a tiszteletről. Aki szeret és tisztel, másokat és magát, az vigyáz a környezetre. De nem akarok telhetetlen lenni, maradjon a karácsony kiemelt nap, ha erre szüksége van az embereknek, de ne a pénzköltésről szóljon, hanem mondjuk egy családi vacsoráról. Tudom, nem egy új ötlet ez, sokan és régóta vallják, de valahogy mégis december végén produkálják a kereskedelmi cégek a legnagyobb bevételt.
Tanulja meg mindenki elengedni a tárgyakat, az anyagi javakat, a kacatokat.
Néha azt gondolom, az üvegházhatás kezelését az emberi fejekben lévő üvegházhatás megszüntetésével kell kezdeni. Ha az elméket felszabadítjuk, és eltávozik róluk a pára, akkor világos lesz, mit kell tenni.

Egyre többen vallják, köztük mérvadónak tartott szakértők (történészek, politológusok) is, hogy államformát kéne váltani, és akkor egycsapásra megoldódna a magyar társadalom tekintély-válsága. Azt mondják, legyünk megint királyság.
Ez egy hatalmas nagy baromság.
Szerintem egyáltalán nincs tekintély-válság. Az nem válság, hogy nem tisztelik az emberek a magukat tekintélyesnek tartó, de valójában nevetséges és szánalmas politikai és társadalmi vezetőket. Aki nem érdemli meg, azt nem is szabad tisztelni.
Méghogy királyság! Más se hiányzik nekünk. Utálom a múltba révedést. Miért mindig valamiféle vélt aranykorba visszatekintgetve keressük a megoldást a jelenbeli gondjainkra? A nosztalgia kártékony érzés, csak megzavarja az ember valóságérzékelését.
A királyság elavult forma, újra bevezetni a korral való haladás ellentéte. Aki komolyan azt gondolja, hogy nekünk királyságra van szükségünk, az vagy teljesen hülye, vagy csak számítóan gonosz.
A király nem más, mint egy cím, egy titulus. A királyt sosem önmaga miatt tisztelik, tekintélye nem a személyiségéből fakad, hanem a státuszából.
Ráadásul a királyságnak az is fontos alapeleme, hogy a királyi cím a családon belül öröklődik. Nem kell kiérdemelni, megküzdeni érte, egyszerűen születéstől fogva jár.
A királyság mindazt jelképezi, amire nincs szüksége az embereknek. Az elnyomást, a tekintélyelvűséget, és azt, hogy nem mindenki egyenlőek születéséktől fogva. Elfogadhatatlan minden örökölhető cím.
Ahol ma is királyság van, ott is folyton napirenden van, hogy megszüntessék.
Aki tekintélyre vágyik, az fél, és azt szeretné, hogy megmondják neki, mit csináljon; az iránymutatásra vágyik, és a válaszokért cserébe mindenben szót fogad. Aki tekintélyre vágyik, az birka. Az butaságban tartott és szerencsétlen ember, akit meg kell menteni azzal, hogy felvilágosítjuk a lehetőségeiről, a jogairól, és megmagyarázzuk neki, hogy az élet lényege nem más, mint hogy a magunk erejéből oldjuk meg a kihívásokat, és a saját belső értékrendünk szerint élünk.
Minden ellen küzdeni kell, ami tekintélyre hivatkozva akar előírni és megszabni nekünk bármit.
Aki meg arra vágyik, hogy tekintélyes legyen, az beteg ember. Az csak ki akarja használni az embereket arra, hogy beteges álmait megvalósíthassa.
A társadalmi válságra a válasz tehát nem az, hogy legyünk királyság, és aztán fogadjunk szépen szót a királynak, aki megmondja majd mi a helyes, mi a követendő értékrend.
Tisztelni azt lehet, aki kivívja a tiszteletet a tetteivel. Nem a szavaival, az igéreteivel, hanem a cselekedeteivel.
A megoldás épp az, hogy egymást tisztelve megbeszéljük a gondokat és nézeteltéréseket, és nem engedjük, hogy a problémákat gerjesztő, magukat tekintélyesnek és tiszteletreméltónak tartó társadalmi vezetők az orrunknál fogva vezessenek bennünket.
Óvakodj attól, aki a tekintélyre hivatkozik; vagy aki azt várja, hogy azért higgy neki, és benne, mert ő valaki, neki címei vannak és tekintélye.

http://index.hu/tudomany/kornyezet/2009/12/10/napelemes_tetocserep_a_hidrogenfalu_hazain/

Vannak értelmes és előremutató kezdeményezések ebben az országban is.
Csak több kellene belőlük.

Új szintre lépett a blogom: már érkezett egy megjegyzés az egyik bejegyzésemre.
Igaz, valaki olyan írta, aki ismer, egy jóbarát, de minden vélemény egyformán fontos és értékes.
Annyira jó lenne, ha hosszú távon nem monológ lenne ez a blog, hanem egy fórum, ahol az olvasók megbeszélnék, megkritizálnák, megvitatnák a bejegyzéseimet. Mert az egyik alapvető célom az, hogy gondolkodásra késztessek. Csak akkor jönnek elő új ötletek, ha beszélgetünk a dolgokról.
Tanuljunk egymástól. Bárki bátran írja meg erre a blogra a saját gondolatait és véleményeit azokról a témákról, amiket érintek; vagy akár vessen fel új témákat, de azért olyanokat, amelyek a blog profiljába beleillenek.
Más kérdés, hogy még én sem tudom pontosan, mi is ez a profil. A lényeg, hogy haladjunk a korral.

Remélem, idővel komoly ellentmondások lesznek majd az új és a régebbi bejegyzéseim között, mert akkor érzékletesen látszani fog majd, hogyan változik a véleményem. Szerintem a változás inkább jó dolog, mint rossz. Aki változik, az fejlődőképes, az meg tud újulni, az képes reagálni az új kihívásokra. Aki mindig ugyanazt gondolja, az agyhalott.
A valóságshowk nagy tanulsága számomra az volt, hogy az emberek negatív dolognak tartják, ha valaki megváltozik. Sokszor azzal az indokkal szavazták ki egymást a "villalakók", hogy változást észleletek a másik személyiségében. De könyörgöm, hát persze, hogy megváltozik az, aki bekerül egy tévéműsorba, és az egész ország beleshet élete minden percébe. Ha a budin sem lehetsz egyedül, ha a legnyomorultabb pillanatodban is kamera figyel, az megváltoztat. Persze egy ilyen élmény inkább torzítja, vagyis negatívan befolyásolja a személyiséget. Bár, van akit inkább megerősít. Attól is függ, milyen az alaptermészete és mennyire erős pszichikailag. Mndenesetre ne lepődjünk meg azon, hogy az emberek extrém hatások alatt megváltoznak.
Szerintem komoly baj, ha valaki új információkhoz jutva nem vizsgálja felül addigi vélekedéseit. Ha csak büszkeségből, vagy más okból ragaszkodunk régebbi kijelentésünkhöz, hitünkhöz, elméletünkhöz, akkor nevetségessé válhatunk, és az még csak a kisebbik baj. Aki nevetséges, azt csak nem veszik komolyan. De aki "megátalkodottan" ragaszkodik az elavult, meghaladott, téves elképzeléseihez, annak ellenérzései fognak támadni azokkal szemben, akik rámutatnak a tévedéseikre. Az ellenérzés aztán gyűlöletté alakul, és máris kész egy hitvita. Ahol hitek csapnak össze, ott a józan észre süketek a vitázók.
A fanatikus fundamentalisták azt hiszik, mindent megtehetnek, mert igazuk van. A nézeteik elszakadnak a valóságtól, és minden engyéb kontextustól, nem tudnak hatni rájuk semmiféle tények. Az ilyen emberekben elhal az, amit én az egyik legfontosabb emberi tulajdonságnak tartok. A változás képessége. Aki nem változik,  az beleragad az idő egy már elmúlt szakaszába, az nem halad a korral. Testileg a jelenben van, szellemileg a múltban. Nagyon szomorú állapot.
Én azt gondolom, akkor haladhatunk a korral, akkor élhetjük igazán meg az élet minden percét, és az általuk kínált élményeket, ha nyitottak vagyunk a világra és a változásaira. Igyekezzünk begyűjteni az információkat, hallgassuk meg mások ötleteit, mások gondolatait, ismerjük meg minél több ember fantáziájának gyümölcsét, mert azzal csak gazdagodunk. Elvetni, elutasítani valamit, csak mert azt nem olyan mondja, akinek a véleménye a hitünk szerint mérvadó: öncsonkítás. Mindegy ki mondja, mindegy honnan származik, hallgassuk meg az információt. Aztán persze el kell dönteni, elhisszük-e. De az már a belső értékrend kérdése, amiről már irtam pár bejegyzéssel ezelőtt. Meg attól is függ, hányan erősítik meg az információt.

A dogma ketrecbe zárja az intellektust. Miért akarnak mégis sokan börtönben élni? Mert ott biztonságban érzik magukat. A rácsok által behatárolt szűk tér ismerős, megszokott, otthonos. A nagy terek rémítőek. Ki tudja mi bújik meg a horizont mögött.
Én például kíváncsi ember vagyok. Viszketek tőle, annyira érdekel, mi van a horizont mögött. Nincs rács, ami visszatarthatna.
Úgy nincs sok értelme a földi életnek, ha nem kutatunk új dolgok után.
Azért is nem vagyok vallásos, mert a vallások pont arra bíztatják a híveket, hogy ne kutassanak, érjék be a meglévő válaszokkal. A földi élet szerintük csak átmeneti hely, az igazi élet majd a túlvilágon lesz, és oda csak az jut, aki beérte a válaszokkal. Nem tudok hinni olyannak, aki azt mondja, hogy ne kutassak a válaszok után.  Az egyszeri, megismételhetetlen élet elpocsékolása lenne beérni bármilyen végleges válasszal, akármi is legyen az.
Tovább megyek. Minden nézet, ami jelentékteleníteni akarja a földi életet, valami túlvilág ígéretével, vagy egyéb módon, az egyrészt az elnyomás eszköze, másrészt életellenes. Ami életellenes, az pedig embertelen. A kör bezárult.
Ne zárjuk magunkat börtönbe azzal, hogy egy ponton megállunk, és beérjük az addig kapott válaszokkal. Minden gyanús, ami kizárólagosságra tör. Végtelen lehetőségektől vágja el magát az, aki leteszi a voksát egy kizárólagos válasz mellett.

Kezdem úgy érezni, a blogom mentálhigiéniás tanácsadóvá változik. Pedig eredetileg ez nem volt cél. Na mindegy, nem akarom cenzúrázni magam, ezután is azt fogom írni, ami épp foglalkoztat. Csak nem akarom, hogy azt gondolják az olvasóim, hogy osztani akarom az észt, vagy valamiféle prédikátor szerepre készülök. Ellenkezőleg!
Épp azt szeretném, arra akarom felhívni a figyelmet, hogy gondolkodjunk. Ne fogadjunk el semmit csak azért, mert azt valaki kinyilatkoztatja. Valaki olyan, aki azt képzeli magáról, hogy ő jobban tudja, mi kell az embereknek, mint ők. Én nem hiszem, hogy mindent jobban tudok. Én azt tartom magamról, hogy sokmindenről tudok sokat, sokmindenről keveset, van amiről semmit, de semmiről sem tudok mindent.
Semmi mást célom nincs, mint gondolkodásra inspirálni azokat, akik olvassák ezt a blogot, és felhívni a figyelmüket olyasmikre, amikre maguktól talán nem gondolnak. Vagy dolgokra, amiket természetesnek veszünk, de sosem gondolunk bele igazán. Vagy hogy megmutassak egy jól ismert dolgot más nézőpontból, hogy ne mindig sztereotipikusan, bejáratott agyi idegpályák mentén, reflexből gondolkodjunk.
És hogy miért? Miért erőlködöm? Mert az élet egyszeri, megismételhetetlen, és meggyőződésem, hogy csak akkor töltjük be emberi létezésünk értelmét, ha kihasználjuk azt, amitől emberek vagyunk. Az agyunk, és a benne rejlő végtelen lehetőségek az, ami megkülönböztet minket mindentől. Nem használni a képzelőerőnket és az agyunkat: BŰN.
Sokan vannak ma a világban, akik azt akarják, hogy az emberek buták maradjanak, és szereotípiákban gondolkodjanak, mert akkor kezelhetőek és kihasználhatóak. Én ellenük küzdök a magam módján... És tudom, hogy ez nem szélmalomharc. Ez egy sikerre ítélt program. Gondoljunk csak bele: az elmúlt háromszáz év alatt a felvilágosodás révén a feudalizmus babonákkal regulázott rabszolgatársadalmától eljutottunk odáig, hogy ma minden gondolat szabadon eljuthat bárkihez. Csodálatos. És micsoda perspektívák tárulnak elénk... Nyissuk hát ki a szemünk. Az az egyik kapu az agyunkhoz.

Kaptam három visszajelzést azzal kapcsolatban, hogy elkezdtem ezt a blogot, és mind a három pozitív volt. Ennek nagyon örülök.
Pedig a mai napom nem volt egyszerű. Ugyanis írásbeli vizsgát írtam olyasmiből, ami nagyon távol áll tőlem, amihez semmi affinitásom sincs. És volt egy pillanat a feladatsor megoldása közben, amikor elvesztem. Kicsúszott alólam a talaj, és úgy éreztem, nem én irányítom a dolgokat, sőt esélyem sincs, hogy sikeresen vegyem az akadályt.
Nagyon rossz érzés volt. Nem estem pánikba, de egy kis időre feladtam. Az idő pedig nagyon felgyorsult azokban a percekben, amikor tehetetlenül vergődtem, és bosszankodtam, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a probléma. Aztán meg persze kapkodni kezdtem. Mindez frusztráló volt, és az egész rossz szájízt hagyott bennem. Ingerült lettem, a hangulatom pedig borongóssá változott.
Azt hiszem, sokakkal szokott ilyesmi történni. Elmondom, hogy jutottam túl ezen a rossz érzésen, és milyen tanulságot szűrtem le magamnak.
Amikor hazaértem, becsuktam a szemem, és csak magamra figyeltem. Ennyi. Na jó, feltettem egy kis zenét is. Kezdetben olyat, ami aláfestette a borongós hangulatomat, de aztán ahogy elkezdtem kikapaszkodni a kátyúból, már vitalizáló, sodró zenét hallgattam.
Nevezhető ez a magamra figyelés meditációnak, vagy akár imának is, na nem mintha fohászkodtam volna, hanem mert a lényege egy belső párbeszéd volt. Átgondoltam miért kerültem abba olyan szituációba, amikor ahelyett, hogy minden tudásomat mozgósítva teljesítettem volna, inkább bénultan sajnálkoztam és hagytam hogy értékes percek teljenek. Reflektáltam az eseményekre. Kiértékeltem őket. Szmbenéztem magammal, és feltártam mit hibáztam, hogyan kellene legközelebb viselkednem, cselekednem, koncentrálnom, felkészülnöm, hogy elkerüljek egy ilyen rossz élményt. A hibák és a nehéz percek azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Na jó, nem azért vannak, de akkor adhatunk nekik valami értelmet, ha felhasználjuk őket.
Arra jutottam, hogy nem csak az én hibám volt, hogy rosszul teljesítettem. Igen, legközelebb jobban fel kell készülnöm, több mindennek utána kell néznem, de a nehézség a vizsga során azért alakult ki, mert a felkészülés során tanultak nem voltak alkalmazhatóak a viszgán. Konkrétan, én kiszámoltam valamit az órák során tanult módszerrel, és a vizsgán kiderült, hogy a megoldókulcs szerint nem azzal a módszerrel kell számolni. De ami ennél is súlyosabb, ugyanazt a dolgot, ugyanazokból az adatokból kiszámolva, a két módszerrel két különböző eredményt lehet kapni. Ez nem az én hibám, ezt a dolgot én nem tudtam volna sehogy kiküszöbölni. Sajnos a magyar vizsgarendszerek olyanok, hogy nem arra kiváncsiak, milyen hasznosítható tudással rendelkezik valaki, és hogyan old meg eredeti módon feladatokat, hanem mereven ragaszkodnak valaminek a számonkéréséhez, amit az ember a vizsga után úgyis elfelejt, és ami teljesen idegen a hétköznapi valóságtól és gyakorlattól.
Ez van, így jártam, ami volt elmúlt. Túl vagyok rajta. Leküzdöttem a rossz hangulatot is, és remélem a tapasztalat gazdagított.
Nem jó elkényelmesedni és beleragadni egy rossz hangulatba, és nem jó a kényelmetlen élményeket átgondolatlanul őrizgetni magunkban, mert ez vezet a depresszióhoz.
Meg kell próbálni a hátrányból és a veszteségből előnyt kovácsolni. Mert ha nem kezdünk vele valamit, akkor salakká válik, és rákozmál az életünkre. De nem kell sokáig sem rágódni a dolgokon, mert attól meg becsavarodik az ember.
Szóval az a nevetségesen egyszerű és közhelyes tanácsom, hogy egyrészt beszéljük ki magunkban, vagy a hozzán közelállóknak, vagy is-is, azt ami bánt bennünket; és másrészt építsük bele a jövőbe vezető lépcsőnk egyik fokába azt, amit megtanultunk magunkról. Az önmegismeréshez nagyon hasznos minden olyan eset, amikor megrendül a személyiségünk integritása, és a kétségbeesés, vagy a pánik átveszi kicsit az irányítást.

A közönyön gondolkodtam ma, ami az embereket jellemzi mostanában. A régi mondás, miszerint a vélemény olyan, mint a segg: mindenkinek van; már nem igaz. Az embereknek nincs véleménye. Vagy legalábbis saját véleménye. De fontos dolog a saját vélemény? Kell az nekünk? Nem az vezet mindenféle konfliktusokhoz? Nos, nyilván nem kell, hogy mindig mindenről saját véleményünk legyen, és nem érdeklődhetünk minden után sem. De a saját vélemény mégis fontos dolog; afféle indikátor, vagyis jelző. Azt jelzi, hogy vannak-e meggyőződéseink. Mert véleményt akkor formálhatunk, ha vannak meggyőződéseink, amelyek alapján véleményeket tudunk formálni. A meggyőződés alapja pedig az értékrend.
Azt gondolhatnánk, hogy értékrendje azért mindenkinek van, ha más nem, akkor az alapvető ösztönökre épülő primitív értékrend, ami meghatározza, hogy hidegben, mikor fázunk, értékesebb hely a tűz körüli terület, mint egy szeles dombtető. Igenám, de az értékrendek különböznek. Sőt, változnak is. És ez az, ami problémákat szokott okozni. Mert az egyszerű ember megzavarodik, amikor egymásnak ellentmondó értékrendekkel akarják megismertetni, és összezavarodik akkor is, amikor változni látszik az értékrend, amelyben hitt. De olyan is van, hogy a világ változik, az értékrend pedig megmerevedik, ami szintén gondokat okozhat.
Ha az egyik párt azt mondja, hogy a költségvetés a körülményekhez képest a legjobb, a másik pedig azt mondja, hogy a költségvetés a lehető legrosszabb, akkor nyilván másként értékelik a dolgokat, vagyis más értékrendszer húzódik mindkettőjük fejében. Egymásnak (teljesen) ellentmondó értékrendszer. Kinek higgyünk hát?
Magunknak.
A pártok ugyanis profitorientált szervezetek, melyek célja a költségvetési forrásokhoz való hozzáférés, és ennek révén a saját értékrendszerük normává alakítása. Elméletileg. Mert gyakorlatban azt láthatjuk ma Magyarországon, hogy a pártok nem kínálnak elveket, perspektívákat, értékrendszereket, nem akarják meggyőzni az embereket semmiről, csak meg akarnak felelni a választóknak, és azt mondják, azt vallják értékrendjüknek, amit az emberek többsége hallani akar. Az emberek többsége meg épp értékrendszerre vágyik, amihez igazodhat. Ez a vak vezet világtalant tipikus esete.
A megoldás az, hogy ne várjunk arra, hogy majd valaki (az állam, a párt, a guru, a celeb) megmondja mit és hogyan tegyük. Sőt kérjük ki magunknak, ha meg akarják mondani, hogyan kéne gondolkodnunk! Egy kivülről jövő értékrendszer mindig bizonytalan, ingatag, változékony. Alakítsunk ki magunkban egy értékrendszert, és ahhoz tartsuk magunkat. Annak a segítségével el lehet dönteni, hogy mikor van igaza egy pártnak, és mikor nincs. Ez a belső értékrendszer nem egyenlő a lelkiismerettel, vagy valami tradicionális értékrenddel. Ez elvek összessége. Ez a világlátásunkból és a tapasztalatainkból leszűrt alapvető gyűjtemény.
Ha nincs saját, belső értékrendünk, akkor egyrészt nincs meggyőződésünk és véleményünk, másrészt akkor megszédíthetnek azok az értékrendek, emelyek naponta bombáznak bennünket. Ha nincs belső iránytűnk, akkor elbutíthatnak, becsaphatnak, félrevezethetnek az információk, amelyek egyfolytában zúdulnak ránk. Az értékrendek között kóválygó, összezavart, hülyeséggekkel traktált ember félénk lesz, dühös, bezárkózó, és ennek az a veszélye, hogy gondolkodása beszűkül, ő maga pedig korlátolttá válik, és csak a gyors élvezeteket hajszolja; vagy ami még rosszabb, a szélsőséges nézetek befolyása alá kerül, mert azok kiutat kínálnak a nagyon egyszerű és nagyon radikális válaszaikkal. A szélsőségek azért képesek hatni, mert a problémákat nagyon jól diagnosztizálják, de a válaszaik, a gyógymódjaik elfogadhatatlanul leegyszerűsítőek, és gyülöletet keltve nyitnak utat a frusztrációknak.
A korlátolt emberek persze nem érzékelik, hogy ők korlátoltak, és azt sem, hogy értékrend problémával küszködnek, hisz egy érték nélküli értékrend fogjai. De nem csak hogy nem érzékelik, de belátni sem képesek, hogy korlátoltak, mert ahhoz el kellene távolodniuk maguktól, egy új, más nézőpontból kellene szemlélniük önnön helyzetüket, és erre pont a korlátok közé szorítottságuk miatt nemképesek. Egyszerűen a korlátok nem engedik őket eltávolodni egy olyan távolságba, ahonnan már reflektálhatnának önmagukra. Nyilván mindenkinek vannak korlátai, de nem mindegy, hogy mekkora a terület nagysága, amit a korlátok bekerítenek. Sokaknak nagyon szűk hely jut csak.
Ma a patriarchális világrend felbomlásának, megváltozásának korát éljük. Akik tahát valahonnan fenntről várják a megoldást és az értékrendszert, azok bajban vannak, és még ennél is nagyobban lesznek. Mert a világ már más irányban halad. Az eljövendő időkben azok az emberek, akik szilárd belső értékrenddel rendelkeznek, alulról szerveződő közösséget alkotnak majd azokkal, akiknek az értékrendje hasonló az övékkel, és az élet hozta problémákat és feladatokat majd maguktól, közösen megoldják, és saját maguk fogják szabályozni az együttműködésük módjait.
A korlátolt emberek, akiknek nincs saját értékrendje, és emiatt félnek és bizonytalanok, ragaszkodnának a felülről kapott válaszokhoz, az apafigurához, ami megtestesülhet a pártban, az álamban, egy vallási vezetőben, vagy másban. Ragaszkodnának, de nincs esélyük, mert a világ változik, és haladni kell a korral.
Ez a blog tulajdonképpen nem más, mint egy értékrendszer megfogalmazása. Egy belső, meggyőződéssé vált, de rugalmas, változni képes értékrend testamentuma, amely lehetővé teszi, hogy legyen véleményem a dolgokról. Ha neked, olvasó, nincs véleményed, ha sokszor nem tudod, kinek higgy és mit gondolj, ha csak sodródsz az életben, olyasmiket hajszolva, amik nem is tesznek igazán boldoggá, ha minden tud befolyásolni, vagy ha semmi sincs hatással rád, ha közönyösen tekintesz a világra, és ha kerülöd a kihívásokat, akkor ideje elkezdeni átgondolni az életed, és reflektálni önmagadra, hogy kialakíthasd azt az értékrendet, ami egyértelműen segít majd eligazodni az életben, és amit továbbadhatsz majd az utódaidnak, egy jó jövő reményében. Meríts ezekből a bejegyzésekből ihletet. Remélem segít. Érts egyet, vagy vitatkozz, de kezdd el használni az agyad. Mert ha nem használod, akkor elsorvad a képzeleted, és robottá válsz, aki csak dolgozik, és bólogat, és azt hiszi, minden úgy jó, ahogy van. Mert már nem képes észrevenni, mi is történik vele valójában.

Tegnapelőtt az energiával való spórolásról is írtam, és azt ígértem, hogy majd részletesebben kifejtem. Ez így is lesz, erről a témáról folyamatosan és sokat akarok majd írni, ma azonban csak egy elemét és vele kapcsolatban pár érdekes felvetést tárgyalok.
Az ivóvíz nagy kincs, mégis elképesztő mértékben pazaroljuk. Például a vécét is azzal öblítjük. Ha jobban belegondolunk ez megdöbbentő és érthetetlen. De mégis mit tehetnénk, sóhajt fel az ember, hisz pisilni és kakilni kell, a vécét leöblítő vízet meg nincs módunkban megválasztani. Nos, ez az utóbbi nem egészen igaz. Az én egyik álmom az, hogy hamarosan csak olyan épületek épülhetnek, amelyek a felületükre eső összes csapadékvizet összegyűjtik ciszternákba, és némi szűrés és esetleges biológiai fertőtlenítés, vagy méginkább csírátlanítás után a vécéket csak ezzel öblítjük majd le. Sőt, mosni is csak ezzel szabad majd, de akár az se elrugaszkodott ötlet, hogy fürdésre is ezt kellene majd használni. Ez nem olyan idea, ami kivitelezhetetlen, és még csak nem is drága. Annyi az egész, hogy az ereszcsatornába folyó vizet tartályokba vezetjük. Olcsó, egyszerű, takarékos. Miért nem alapvető követelmény ez még? Nem tudom. Én, ha valaha olyan szerencsés helyzetbe kerülök, hogy saját házat építhetek, biztos, hogy esővíz-összegyűjtő tető lesz rajta.
Addig is vannak apró trükkök, amiket be lehet vetni a vízzel való takarékoskodáshoz. A mosógép által centrifugázáskor kinyomott vízet a legtöbben a lefolyóba vezetik. Az utolsó öblítések során azonban a mosógépből egyáltalán nem koszos víz távozik már. Ha ezt egy vödörben összegyűjtjük, és ebből egy kisebb vödörrel kimert vízzel öblítjük le a pisit, azzal tettünk egy kicsi, de fontos lépést a vízzel való takarékoskodás útján. És a pénztárcánkat is kíméltük, ami szintén nem utolsó szempont. Ja, hogy ez olyan macerás dolog? Tévedés. Egyáltalán nem nagy ügy. És ha a gyerekeinket kiskoruktól rászoktatjuk erre a módszerre, akkor nekik már természetes lesz. Minden csak addig fura és szokatlan, amig rutinná és normává nem válik.
Nemrégiben olvastam, hogy Braziliában a környezetvédelmi minisztérium illetékesei azt tanácsolták az ország népének, hogy zuhanyzás közben pisiljenek. Elsőre én is megütköztem ezen a dolgon, de aztán rájöttem, hogy nagyon jó ötlet. Ha az ember zuhanyzáshoz készülődik, és rájön a pisilhetnék, akkor tartsa vissza addig, amíg beáll a zuhany alá, mert így megspórol egy vécéöblítést, vagyis megtakarít pár liter vizet. Aki ezt az ötletet undorítónak tartja, az szerintem maradi és korlátolt; továbbá emlékztetném rá, hogy a pisi teljesen steril folyadék, emiatt aztán paraszti kultúrák seblemosóként is alkalmazzák szükséghelyzetben, ha víz, vagy más nem elérhető.
Összefoglalva: a világ megváltoztatása a saját életmódunk megváltoztatásával kell kezdődjön. És ehhez nem kell végtelenül nagy dolgokat átalakítani. Sok apró, ésszerű lépéssel összességében rengeteget tehetünk a jobb jövőért. Lehet finnyáskodni, de az idő halad, új korszak kezdődik minden egyes nappal, és minden új korszak tele van kihívásokkal. Akik pedig nem haladnak a korral, vagyis nem felelnek meg a kihívásainak, azok végzetesen lemaradnak. Aki pedig lemarad, az kimaradhat a következő körből. Az emberre is hat még az evolúció, és ha továbbra is pocsékoljuk az energiaforrásainkat, akkor a természetes szelekció eltüntet(het)i fajunkat a bolygóról.

Na, akkor belecsapok a lecsóba.
Így a december 7-én kezdődő koppenhágai klímacsúcs előtt átgondoltam miket is hallottam eddig a klímaváltozásról, és ettől elbizonytalanodtam. Alapvetően azt gondolom, hogy az elmúlt másfél évszázad emberi tevékenysége okozza a klímaváltozást, de annyi mindent halllani... Például, hogy a klímaváltozás természetes folyamat, és az emberi tevékenységnek semmi köze hozzá. Talán többen mondják, hogy igenis van köze, és emiatt a klímaváltozás hatásainak csökkentéséhez mindnyájunknak változtatni kell az életvitelén, de attól hogy többen mondják, még nem biztos, hogy igazuk van. Persze tudom, hogy van egy csomó vizsgálat és kutatás és elemzés és kimutatás, amivel a tudósok bizonyítani tudják, hogy az a húmérséklet emelkedés, ami jelenleg zajlik, olyan gyors, amire nem volt még példa, és hogy akkor kezdett felgyorsulni, amikor az emberiség átállt a fosszílis energiahordozók nagyfokú használatára. De van néhány tudós, és nem az olaj-lobbi által fizetettekre gondolok, hanem igazi komoly szakemberekre, akik azt vallják, hogy ha alaposan megvizsgáljuk és megértjük a földi ökoszisztéma működését, akkor abból az derül ki, hogy nincs olyan, hogy a széndioxid szintje kritikus nagyságra emelkedjen a légkörben. Egyszerűen azért, mert a bolygó önszabályozó mechanizmusai ezt megakadályozzák. Valahogy úgy, hogy ha nő a CO2, és emiatt nő a hőmérséklet, akkor a növények a szárazföldön, de főleg az óceánokban (algák) több CO2-t lélegeznek be, kötnek meg, és el is szaporodnak, többen lesznek, mert a CO2 többlet miatt nagyon jól érzik magukat, és így idővel visszaáll az egyensúly. Ez logikusan hangzik. Talán emberi beavatkozás nélkül ez így is zajlana, csakhogy az ember nem engedi meg, hogy a növények elszaporodjanak, és élettereket vegyenek el tőle, ezért az egyensúly nem fog helyreállni. A bolygó melegszik, a sarki jég elolvad, ettől megemelkednek a tengerek, ami népvándorlást indít el, ami konfliktusokhoz vezet. Talán ezt nem is lehet már megakadályozni. A nagy világégések elkerülhetetlenek, a történelem ezt tanítja nekünk. A civilizációk jönnek-mennek, és a romokon mindig valami új teremtődik, jó esetben tanulva a hibákból. Én azonban amondó vagyok, hogy jó lenne elkerülni a katasztrófákat. Természetesen nem hiszem, hogy a klímaváltozás olyan hirtelen következményekkel járna, mint azt ahogy egyes filmek lefestik. A változás lassú, és az emberek alkalmazkodni fognak hozzá. Bizonyos az is, hogy átalakítja majd az emberiséget, a társadalmakat, az értékrendeket. De ez nem baj, a változás nem rossz dolog.
Akármi okozza is a klímaváltozást, a hatásait csökkenteni mindenképpen szükséges. Méghozzá azért, mert ha semmit sem teszünk, akkor emberi ösztöneink ellen cselekszünk. Mert egyrészt az ember formálni akarja maga körül a világot, másrészt igyekszik kényelmesen élni. Ezek alapvető késztetéseink. Nem vágyunk bizonytalan, kaotikus korszakokra.
A klímaváltozás fenyegtő réme, ami szerintem azért nem annyira rémes dolog, de súlyos és mindeképpen kezelendő, jó apropó, hogy javítsunk a világon. Ha ennek hatására, félve a következményektől, elkezdünk ésszerűbben, takarékosabban, egyszerűbben, az erőforrásainkra vigyázva élni, akkor azzal csak jól járhatunk.
A klímaváltozás elleni globális küzdelem talán a legjobb dolog ami történhet velünk. Egyébként bennem van egy olyan félelem is, hogy esetleg átesünk a ló túloldalára, és azzal okozunk komoly károkat a bolygónk ökosztisztémájában, hogy eszetlenül, hatástanulmányok nélkül, átgondolatlanul belenyúlunk a klímába azzal, ahogy a klímaváltozást kezeljük. Mert egy ekkora rendszer azért nagyon összett és kényes szerkezet, rengeteg összefüggéssel, amiket még nem ismerünk igazán alaposan. Szóval csak óvatosan.
Amit mindnyájan megtehetünk, az nagyon is sok. Tudom, mindig ezt mondom, de én nagyon erősen hiszek benne, hogy az ember elképesztően hihetetlen dolgokat is véghez tud vinni, összefogással és akarattal. Használjunk kevesebb energiát. Ez az alapvető feladat. De attól, hogy alapvető, még nagyon összetett. A következő bejegyzésekben megpróbálom majd elmondani, mit értek ezalatt.
Mára azzal zárnám, hogy figyelmeztessek mindenkit: ne essünk pánikba. A pánik az, amikor a kicsúszik a kezünkből az irányítás. Nem egy jó szituáció. Inkább használjuk a fejünket, és irányítsuk a világot, illtve a világ, és ezáltal mindannyiunk sorsát. A pánikhoz foghatóan szörnyű dolog csak egy van, a közöny. Akkor sem mi irányítunk. Úgy látom, a közöny jobban jellemzi az embereket, főleg klímakérdésben, mint a pánik. Most még. Ezt sem tarrtom szerencsés dolognak. Mert igenis gondolkodni kell a jövőnkröl, és megbeszélni a nézeteinket egymással. Annyival izgalmasabb ilyen lényegbevágó kérdésekről diskurálni, mint arról, hogy mi történt egy tévésorozat aktuális részében, hogy nem is lehet mihez hasonlítani. A legtöbb ember nem gondol arra, ami megijeszti, vagy amiről úgy érzi, hogy úgysem tudná befolyásolni. Ez önvédelmi reflex. De a nagy közönytől meg az emberek eldobják maguktól azt, ami a legnagyszerűbb abban, hogy emberek vagyunk. Az absztrakt gondolkodás képességét. Filozofálni jó. És szerintem hasznos is. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy csak az álmodozók, meg a bárgyú szentimentálisok hiszik azt, hogy a világ megjavítható, megváltoztatható. Márpedig én a legerősebben az ember változtatási képességében hiszek. Ezt nagyszerű dolognak tartom. Sőt több ez, mint hit, ez meggyőződés, mert látom a gyakorlatban működni. Élni annyira szuper. Élni annyi, mint egy kis időre rendelkezni a maximummal, amivel jelen tudásom szerint rendelkezni lehet. Emberi élet: ez a legtöbb, ami lehetséges az univerzumban. Szóval arra akarok kilyukadni, hogy majd kibújok a bőrömből az öröm miatt, hogy olyan korban élhetek, amikor egy olyan nagy kihívás előtt állunk, minr a klímaváltozás és hatásai. Engem nem megrettent ez a dolog, hanem fellelkesít. Talán végre tömegek térnek át egy ésszerűbb, takarékosabb, természetközelibb életmódra. És ha azért, mert nekem ez a meggyőződésem, idealistának, álmodozónak, naivnak, vagy bolondnak gondolnak, hát, tegyék. Mit számít? Talán hülye vagyok. De amint a hülyék kerülnek többségbe, ők válnak normálissá. És az emberre az is jellemző, hogy normakövető faj. Azok akik most az elavult normához ragaszkodva legyintenek rám, meg a gondolataimra, majd a jövőben, amikor a norma az lesz, amiben én hiszek, ahhoz is csatlakoznak majd. A csordaösztön ereje nagyon masszív. De még a csorda is halad. Nem vagyok optimista, sosem voltam az. Azt gondolom, teljesen reálisan nézve biztos, hogy a világ abban az irányban fog végül változni, amit leírtam. Mert ez a legvalószínűbb. Hogy közben lesznek-e véres, szomorú és a fejlődésben ideiglenesen mindnyájunkat visszavető események, azt nem tudom. A pesszimizmus kisördöge azt mondatja velem, hogy naná, emberek vagyunk, mi mindig a nehezebb utat választjuk, és csak a saját kárunkon, keserves tapasztalatok árán tanulunk. Mert a tömeg akkor is buta, ha a tagjai egyenként okosak. De ettől még törekedhetek rá, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy zökkenőmentes legyen az örök változás. Elvégre azért néha aranykorok is vannak. Miért ne kezdődhetne most, mostanában egy?
Én irom ezt a blogot. Hátha jót teszek vele...

Még mindig nem tudom pontosan, hogy a gyakorlatban hogyan fogom működtetni ezt a blogot. Bár ez a felvetés tulajdonképpen önmagában is ellentmondásos, mert most is épp működtetem a blogomat, azzal, hogy írok bele. De azt tényleg nem tudom, pontosan miről is fogok írni. Illetve az a tervem, hogy a mindenkit érdeklő dolgokról elmondom majd a véleményemet, de ez azt hiszem, alapvető. Ezen kívül igyekszem majd olyan dolgokra is felhívni a figyelmet, amelyek szerintem nagyon fontosak, vagy jellemzőek korunkra, de a hivatalos média nem, vagy nem eleget beszél róluk. Meg nyilván közben nem tudom majd megállni, hogy elő ne jöjjek a vesszőparipáimmal. Ezen kívül akarva-akaratlanul mesélek majd magamról, a csalásomról, a terveimről, a velem megesett eseményekről, és természetesen az írásaimról is. Viszont elhatároztam, hogy napi egy óránál többet nem internetezek, mert az élet nem szólhat csak arról, hogy a számítógép előtt ül az ember. Szóval az szinte bizonyos, hogy nem fogok minden nap bejegyzést írni ide. De arra törekedni fogok, hogy legalább hetente egyszer írjak valamit, mert ellenkező esetben azok, akik valamilyen csoda folytán rendszeresen olvassák majd ezt a blogot, elpártolnának tőle. Nem szeretném, ha a blogom halott blog lenne, ahol hónapokon át mindig csak ugyanaz olvasható.
Azt fontos szerkesztői elvnek gondolom, hogy csak akkor fogok írni, ha lesz mondanivalóm. Csak azért, hogy írjak valamit, nem fogok semmitmondó bejegyzéseket közölni. De nem hiszem, hogy ne lenne mondanivalóm. Most is tele vagyok már ötletekkel, annyira, hogy listát kezdtem készíteni róluk.
Aztán meg menet közben úgyis kialakul majd minden. Hogy milyen is lesz ez a blog. A változás örök, így nyilván változik majd ez is, hisz változom én is, aki írja. Talán irodalmibb lesz, aztán egy ideig tudományosabb, majd nagyon informatív, olykor meg, ha a hangulatom merengő, akkor filozofikusabb, vagy ha komisz kismanó ül a vállamra, akkor szurkálódósabb és ironikusabb leszek én is.

Csak most kezdek belegondolni, milyen nagy fába vágtam a fejszémet ezzel a bloggal. Merthogy ha valamit csinálok, akkor igyekszem azt jól csinálni. Más különben minnek vesződni vele, nem? Viszont ahhoz, hogy jó blogom legyen, sok időt és energiát rá kell szánnom. Ami még nem is megoldhatatlan, de van még valami. Ahhoz, hogy jó legyen a blogom, izgalmas, gondolatébresztő, érdekes, illetve hasznos bejegyzéseket kell írnom. Képes leszek vajon rá? Van elég ötletem, kreativitásom és tudásom hozzá? Majd elválik.
Emberi dolog, de arról álmodozom, hogy nagyon népszerű és sokak álltal olvasott blogom lesz. Hogy hatni tudok a véleményeimmel és a gondolataimmal az emberekre.
Miért akarom ezt? Egyrészt mert mindenki ezt akarja. Mindenki alfa akar lenni. Ez alapvető biológiai ösztön. De másrészt van egy személyesebb okom is. Az a helyzet, hogy én író szeretnék lenni. Namármost minden író arra vágyik, hogy a művei - és rajtuk keresztül azért ő is - hallhatatlan legyen. Más szóval minden író az örökkévalóságnak ír. Persze semmi sem örökké létező, földtörténeti korszakok jönnek és mennek, s vele fajok halnak ki és születnek, meg a civilizációk is összeomlanak néha (vagy gyakran, ki tudhatná megmondani?) ám azért abban bízhatunk, hogy párszáz évig még lesznek emberek, akik olvasnak majd, és meg is értik azt a nyelvet, amin én írok. Bízhatunk, mondom így többes számban, de arra gondolok, hogy én bízok.
Viszont arra jöttem rá, hogy nem elég bízni, tennem is kell annak érdekében, hogy a szövegeim a jövőben is létezhessenek. Küzdenem kell azért, hogy legyen majd társadalom, amelyik értéknek fogja tartani az irodalmat, és azért is, hogy egyátalán legyen módja, képessége, szabadideje olvasni.
Mi tehetek ennek érdekében? Semmi mást, mint hogy írok. Ez talán nem tűnik soknak, de senki se becsülje le a szavak erejét. Az én szavaim erejét le lehet becsülni, azok hatását, minőségét én sem tudom megítélni. Nem is tisztem. A saját magam számára kitűzött feladatom annyi, hogy megpróbálom felvilágosítani azokat, akik erre a blogra tévednek. Felvilágosítani arról, hogy a dolgokat lehet másképp is nézni, mint ahogy a világ láttatni akarja velünk. A valóság társadalmi konstrukció, tehát megváltoztatható. A felelőség a miénk. Mindnekinek van egyéni felelősége. Ezt nem árt folyton tudatosítani. Az ember maga döntheti el, hogy konzumidióta lesz, vagyis egyszerű fogyasztó, aki csak termel és költ eszetlenül, kiszolgáltatva magát a reklámoknak, divatoknak, politikai hatalomra törő csoportoknak, önjelölt megváltóknak, vagy szabad, független szellem, aki irányítja az életét, és kooperál a többi emberrel mindennyiunk egészséges és biztonságos és fenntartható fejlődéséért.
Én ezzel a bloggal a döntéshez szeretnék segítséget nyújtani. Ez ennek a blognak a missziója. Tudom, nagyra törő vágy, de hiszek abban, hogy az ember bármire képes, ha nagyon akarja, és ha mindent megtesz érte. Sosincs más út, csak az előre. A világegyetem iránya, illetve pontosabban, matematikaibban fogalmazva: értelme, a jövő.
Haladjunk hát a korral, amely a jövőbe megy velünk.

Hát, haladok a korral én is, és belevágok ebbe a blogba.
Azt mondják, a jövőben majd mindenki blogolni fog, ez lesz a kommunikáció alapja, mint a kaméleonoknál a bőrszín váltogatása. Az emberek kiírják a blogjukra, hogy mit éreznek, mit gondolnak, ebből tudhatják meg az ismerőseik, vagy az egész világ, - és ez a kettő talán ugyanaz lesz, legalábbis ha mindenki a hálózathoz lesz kapcsolva - hogy a blogger (vagy magyarosan blogoló) épp milyen állapotban van. Nem tudom így lesz-e. De az biztos, hogy a világ mindig a legnagyobb valószínűség irányába halad. Csak az a bökkenő, hogy mindig csak utólag visszatekintve látszik, mi volt az a legvalószínűbb fejlemény, ami bekövetkezett.