Az elmúlt évszázadok társadalmi fejlődésének egyik legnagyobb vívmánya a nyugdíj. Az a lényege, hogy amikorra az emeber már annyira megöregszik, hogy nem képes eltartani magát a munkájával, akkor nem kell a gyerekei (ha van neki) jóindulatától függenie, vagy felfordulnia, hanem az aktív korában megkeresett jövedelme egy részéért cserébe, amit nyugdíjjárulék néven az állam elvesz tőle, havi fix, pénzbeli juttatást kap egészen a haláláig.
Magyarországon a nyugdíjrendszer szisztematikus szépséghibája az, hogy a nyugdíjasokat nem a saját befizetéseikből fizetik ki, hanem mindig az aktuális dolgozók által fizetett nyugdíjjárulékból. A nyugdíjalapban valójában sosincs pénz, mert minden hónapban a beérkező járulékokat egyből ki is fizetik a nyugdíjasoknak. De a helyzet még ennél is rosszabb, mert nem is érkezik be a nyugdíjalapba annyi pénz, amennyit ki kéne fizetni a nyugdíjasoknak, így azt az államnak ki kell pótolni. Azért nem érkezik be elég pénz, mert nincs elég dologzó ember. Sőt, míg a nyugdíjasok száma folyamatosan nő, addig az aktív keresők száma csökken, vagy legjobb esetben is csak stagnál. Következésképpen egyre több pénzzel kell az álamnak kipótolnia a nyugdíjkasszában lévő pénzt.
A mi nyugdíjrendszerünk lényege az, hogy az ember a befizetett nyugdíjjárulékával nem előre spórol magának nyugdíjat, hanem csak megveszi az állami nyugdíjjrendszerbe való tartozás jogát. A nyugdíjjárulék így felfogható tagdíjként is. A probléma az, hogy a tagdíj már egyre kevésbé fedezi a tagság költekezését.
Erre a problémára megoldásul lett kitalálva a magánnyugdíjpénztári rendszer. A magánnyugdíjban az a jó, hogy az ember nem a közösbe fizet, hanem konkrétan saját magának tesz félre. Ráadásul a pénztár ezt a pénzt nem fizeti ki egyből másoknak, hanem évtizedeken át befekteti, és gyarapítja.
A magyar rendszer izgalmas vonása az, hogy emelett a magánnyugdíj mellett mindenki továbbra is tagja marad az állami nyugdíjnak is, merthogy a munkáltató által fizetett járulék továbbra is az államhoz folyik be. Így aztán amikor a magyar állampolgár nyugdjíba megy, akkor kap pénzt az államtól is, és kap pénzt a magánnyugdíjpénztártól is. Fantasztikus, nem? Még mondja valaki, hogy nem elképesztően nagy jólétben élünk. Ilyen szociális biztonság a világtörténelemben még nem volt, és jelenleg sincs túl sok helyen a világban. Szerencsések vagyunk, mégis mindig elégedetlenkedünk.
Na persze nincs semmi, amit ne lehetne még jobbá tenni. A gyenge pontja a magyar rendszernek az, hogy a nyugdíjkasszában sosincs annyi pénz, ami elég lenne a kifizetéskre, vagyis mindig ki kell azt egészíteni. Erre kéne megoldást találni, és akkor a nyugdíjszisztémánk fenntarthatóvá válna.
A megánnyugdjípénztári rendszer esetleges megszüntetéséről természetesen az a véleményem, hogy nem praktikus és nem előre mutató lépés, vagyis nem korszerű, és pláne nem progresszív. Teljesen kontraproduktív is, hiszen ahelyett, hogy javítana a helyzeten, csak tovább nehezít. Persze a hívei azt állítják, hogy megoldja a nyugdíjkassza hiányát, de ez a megoldás csak ideiglenes, merthogy a befizetések továbbra is egyből kifolynak majd a nyugdíjkasszából, így sosem keletkezik ott olyan állandó összeg, amellyel befektetéseket lehetne eszközölni, és hasznot, vagyis többletet realizálni. Az a pénz, ami nem termel hasznot, hanem csak parlagon hever, az fokozatosan veszít az értékéből.
Elmondom, hogy szerintem mi a megoldás a nyugdíjrendszerünk problémáira, természetesen a magánnyugdíjpénztári rendszer, mint fontos vívmány megörzése mellett. Az állami nyugdíjat egységesíteni kell. Vagyis az államtól mindenki egyforma összegű nyugdíjat kell kapjon, függetlenül attól, hogy mekkora jövedelme volt aktív korában. Szerintem az lenne a korrekt, ha ez az összeg nagyjából a minimálbérrel egyenértékű lenne. Ezzel a módszerrel az állami nyugdíjkassza hiány megszüntethető, vagy mininalizálható és kezelhető lenne.
A dolog úgy működne, hogy az dolgozó nyugdíjjárulékának egy része, mondjuk fele kerülne be az állami nyugdíjrendszerbe, és ezzel vásárolná meg magának a jogot a társadalmilag biztosított, fix, mindenki számára egyforma nyugdíjra. Ezt a nyugdíjat a társadalmi szolidaritás jegyében mindenki megkapná, az is, aki életében csak keveset, vagy egyáltalán semmi tnem dolgozott. A járulék másik felel menne a magánnyugdíjpénztárba, egyéni számlára, ahol befektetnék, és gyarapítanák, és ami természetesen örökölhető is lenne. Így amikor a dolgozó nyugdíjba megy, akkor az egységes, állami, fix nyugdíja mellé megkapná a magánnyugdíját is, ami mindenkinél más összeg lenne, attól függően, hogy mekkora volt dolgozóként a jövedelme, és mennyire jól gazdálkodott vele a pénztár, amelyik kezelte. Egyszerű, biztonságos, kiszámítható, korrekt, fenntartható és igazságos rendszer lenne.
Hozzáteszem, hogy véleményem szerint a jelenlegi nyugdíjjárulék százaléka kissé alacsony. Összességében 35 százalék megy magán és állami nyugdíjcélokra összesen. Ennek harmadát fizeti a dolgozó, és kétharmadát a munkáltató. Jobb lenne, és az emberek öngondoskodási tudatosságát is jobban szolgálná, ha a dolgozó jövedelemének legalább 25 százaléka menne nyugdíjcélokra, és ugyanekkora százalékot fizetne a munkáltató is a munkavállalója után a nyugdíjalapba.
Még két dolgot tennék mindehhez hozzá. Egyrészt a nyugdíjkorhatárt emelni kell, egyszerűen azért, mert az emberek szerencsére tovább élnek, és az egésszégi állapotuk is ha csak lassacskán is, de javul. Ennek a javulásnak az érdekében mindent meg is kell tenni egyénileg is, és társadalmilag is.
A másik pedig az, hogy az államnak sokkal komolyabb adókedvezményekkel kellene támogatnia a polgárai nem kötelező, tehát önkéntes alapon zajló nyugdíjelőtakarékoskodását.
Aki nem tervez a jövőbe és a jövővel, az rombolja azt, és feléli a jelent is. Haladjunk végre a korral, és ahelyett, hogy az elmúlt évtizedek vívmányait leépítjük, törekedjünk inkább az előremutató, javító megoldások kidolgozására és elterjesztésére.
