A röviden csak NatGeo-nak nevezett magazin mostani (márciusi) számában van egy cikk a hadzákról, akik egy Tanzániában, közelebbről az Eyasi-tó környékén élő népcsoport. Azért érdekesek, mert nagyjából és lényegében úgy élnek, mint ahogy az őskori emberek. 20-30 fős csoportokban vándorolnak, és vadászó-gyűjtögető életmódot folytatnak. Nem tartanak állatokat, nem művelnek földet. Csak annyi tárgyuk és eszközük van, amit két kézben el tudnak cipelni egyik helyről a másikra. Elsősorban gumókat és gyümölcsöket esznek, illetve mindenféle állatot, amit el tudnak ejteni. De számomra nem ezért érdekesek, hanem a társadalom nélküli közösségi létük miatt.
A hadzák függetlenek. Mindentől függetlenek. A közösségi életük alapja, hogy senki sem hatalmaskodhat mások felett, senki sem parancsol a többieknek. Se a férfiak a nőknek, se a nők a férfiaknak. Végtelenül egymásrautaltan élnek, és minden elejtett állatot, illetve begyűjtött élelmiszert megosztanak egymás között, mégse alakult ki közöttük semmiféle hiherarchia. Büszkék, szabadok mindnyájan, és egymást nem korlátozzák semmiben. Vitáik, ellenségeskedéseik nincsenek. Mindenki szabadon beszélhet és elmondhatja a véleményét mindenről. A jobb vadász semmivel sem kevesebb az ügyetlen vadásznál, a fiatal férfi nem alárendelt az idősebb, tapasztaltabb férfinek. Nincsenek különbségek az egyének között, így aztán nem létezik irigység vagy féltékenység sem közöttük.
A hadzáknak nincsenek rítusaik és vallásuk. Nem hisznek semmilyen természetfeletti lényben, és nem hisznek a túlvilágban sem. Mitológiájuk sincs, csak néhány hagyományozódó mese, de azok se túl merevek, a mesélő rugalmasan alakíthatja őket. Nem létezik náluk házasság. A nők szabadon döntenek arról, melyik férfi tűzéhez csatlakoznak, és bármikor átmehetnek egy másik férfihoz. Az összes gyerek testvérnek számít, senki sem tartja pontosan számon, ki kinek a gyereke, mindegyik egyformán a csoport felelősége.
A halált annyira a természet részének tartják, hogy semmi szomorúság vagy gyász nem következik be náluk, ha valaki meghal. Rituálé nélkül temetik el, és nem jelölik a sírokat. Aki meghalt, az nem létezik, és egyszerűen elfelejtik. Nem félnek a haláltól, nem törődnek vele. Semmi stressz nincs az életükben, a jövővel egyáltalán nem foglalkoznak, semmi sem aggasztja őket. Nem félnek semmitől. Teljesen a jelenben élnek.
Napi 5-6 órát töltenek az élelem beszerzésével, azon kívül pihennek, énekelnek, táncolnak, mesélnek egymásnak. Nincs naptáruk, nem ismerik a számokat, az ének és a tánc bármikor, spontán kialakulhat, nem kötődik semmilyen rendszerhez vagy előíráshoz.
Paradicsomi boldogságban élnek, ezért aztán nem is értik mi az, hogy boldogság. A világot nem tudják elképzeli, számukra csak az a bozótos, szavannás terület létezik, ahol évezredek óta élnek.
Mondhatnánk, hogy kissé olyanok, mint az állatok, vagy a kisgyerekek, hiszen ők is csak a jelen pillantban élnek. De ez nem ilyen egyszerű. A hadzák nagyon értelmes emberek, és van emlékezőképességük. Egyszerűen csak nem érdekli őket a múlt, vagy maximum csak annyira, hogy emesélgetik egymásnak a régebbi vadászataikat, amikor ügyesen elejtettek valami nagyobb vadat. A képzelet és a valóság összekeveredik ezekben a mesékben, de a hazugságot szintén nem ismerik. Nincs szégyenérzetük, nincs gyűjtési vagy halmozási ösztönük. Amit találnak vagy elejtenek, azt azonnal megeszik, nem raktároznak.
Az egymás iránti tiszteletük valójában nem tisztelet, és nem is csodálat. Inkább a magukhoz való hasonlóságot élvezik a másik emberben. Élvezik, hogy emberek, szeretik magukat olyannak, amilyenek. Mindent úgy fogadnak el, ahogy jön. Nincs életfilozófiájuk, nincs metafizikai vagy absztrakt gondolkodásuk. Az életüket vizsgálva a saját múltunkba láthatunk, és ez lenyűgözően izgalmas.
A hadzákban a leglenyűgözőbb az, hogy képesek alkalmazkodni a változó világhoz. Bár a közelükben élő letelepedett népcsoportok megvetik őket, ők annyira toleránsak és jóindulatúak mindenkivel, hogy az zavarbaejtő. Van humorérzékük, szeretnek tréfálkozni, csipkelődni egymással, és az idegenekkel is. A tartózkodás teljesen hiányzik belőlük. Nyiltak mindenkivel. A konfliktusokat kerülik, ha valami probléma felmerül más népcsoportokkal, akkor egyszerűen odébb állnak.
Csak egy nagyon életképes életmód maradhatott fenn ilyen sokáig gyakorlatilag változatlan formában.  A hadzák világhoz való hozzáállásából sokat lehetne tanulnunk. Mert minden ami jó és bölcs, azt nem szégyen átvenni. A mai modern életmódhoz is hozzá lehet aplikálni azokat a szemléletmódokat, amik például a hadzákat, és a hozzájuk hasonló ősi népeket jellemzik. Már kevés ilyen őskori életet élő népcsoport él elszórban a világban. Páran Afrikában, néhányan Pápua Új-Guineában, és kevés törzs az Amazonas medencéjében. Ha csak azt eltanuljuk tőlük, hogy az életben mi is fontos igazán, már sokat nyerünk.
A hadzák számára az élet mindenek előtt élvezet. Annyira szabadok és függetlenek mindentől, hogy megtehetik, hogy csak olyasmit csináljanak, amit élveznek. Ettől aztán az egész életük élvezet. Mert hát mi lehet jobb, mint vadászni, enni, énekelni, táncolni, nevetni?
Az emberiség számára nyilván nem lehet más a cél, mint a fejlődés. Az iparosodás újabb és újabb hullámai, és a technikai előrelépések kikerülhetetlenek. De ha tudatosak vagyunk, ha felvilágosultak és mértékletesek, akkor ezt képesek lehetnénk úgy is megoldani, hogy közben jól érezzük magunkat. Mindnyájan, minden egyes ember szerte a Földön.
Szabadság nélkül az ember nyomorult. A hadzák sokkat emberibb életet élnek, mint sok millió nem szabad ember a világban. A szegénység sokkal inkább állatiassá tesz, mint bármi. A nyomor az igazi börtön, de a szabadság a fejben kezdődik el. A tudat szabadsága, az információkhoz való hozzáférés szabadsága, a felvilágosultság az első lépés a jobb világ felé.
Független autonóm személyiségek, szabad szellemek a hadzák. Én pontosan értem, miért nem értik ők azokat, akik letelepítenék őket, és ezzel megváltoztatnák. A hadzák nem értik miért kéne változniuk, hiszen már most is a legjobb életet élik, amit csak el tudnak képzelni.
Mások szabadságának tiszteletben tartása: ez teszi szabaddá az egyént. A paradigmaváltás már küszöbön áll. Mindig az történik, ami a legvalószínűbb. A véletlenek hosszú időintervallumot nézve kiegyenlítik egymást. A felhalmozós, pazarló, környezetszennyező, eszetlenül termelő és fogyasztó világ szükségszerűen véget fog érni. Maximum néhány ezer év kell hozzá. Az alig pár kozmikus pillanat.