Egy érdekes könyvet olvastam a héten, egy Harry Mulisch nevű holland szerző írta, és a címe: A menny felfedezése. Elég nehéz lenne összefoglalni mi mindenről szól, de számomra a legérdekesebbek a filozófiai eszmefuttatások voltak benne, amelyek két barát, egy csillagász, és egy nyelvész beszélgetései során bontakoztak ki. Összességében egy nagyon kíméletlen regény, és a kellemes hangulata ellenére a vége meglehetősen pesszimista. Tele van váratlan emberi tragédiákkal, majd a befejezésnél még a természetfölötti erők is lemondanak az emberről. Vagyis Mulisch azt mondja, hogy nincs semmiféle menekvés, vagy feloldozás. A hosszadalmas de élvezetes kerettörténet mélyén A menny felfedezése egy misztikus/ezotérikus krimi, egy szent ereklye felkutatásának és ellopásának története. Ennyiben Dan Brown könyveire hasonlít, de csak ennyiben, mert Mulisch szépíró, Dan Brown meg egy fickó, aki egész életében csak arra vágyott, hogy híres legyen, és amikor a zenei karrierje becsődölt, akkor áttért az írásra. A Da Vinci kód úgy viszonyul A menny felfedezéséhez, mint egy kavics Michelangeló Dávidjához. De nem Dan Brown szánalmas lektűrjeit akarom most szapulni, hanem egy érdekes elméletet megosztani és továbbgondloni, amelyre Mulisch regényében bukkantam. Valójában az ötlet nem túl eredeti, de Mulisch egészen meglepő következményeire hívja fel a figyelmet.
A tény, amiből a regénybeli ötlet kiindul, hogy a csillagos eget nézve a múltat látjuk, hiszen a fénynek idő kell, méghozzá egyes esetekben évmilliók, vagy akár évmilliárdok is, míg a Földre ér, jól ismert mindenki előtt. A regényben viszont az egyik szereplő felveti, hogy akkor a Földről az űrbe kisugárzó fény visszaverődéseit meglesve a Föld múltjába tekinthetünk, és ez szerintem elég eredeti ötlet. A menny felfedezésében el is nevezik azt a képzeletbeli teleszkópot, amivel a Föld múltja láthatóvá válik historioszkópnak. Persze a regényben is egyből reflektálnak arra, hogy ezzel a múltba látó teleszkóppal se lenne túl könnyű pontosan és felismerhetően meglátni a múltbeli Földet, merthogy a Földről származó fény össze-vissza verődik és tükröződik az űrben, meg a gravitációs mezők hatására elhajlik, eltérítődik, így mindezen torzulásokat ki kéne számolni, hogy végül éles képet kapjunk, és mindez lehetetlennek tűnik. Itt jön az én gondolatom.
Minden amit látunk, az fény. Amikor a világegyetemet vizsgáljuk, akkor különböző korú fényhullámokat látunk, amelyek megszámlálhatatlanul sokszor meghajoltak a gravitációs mezők hatására, és galaxisról galaxisra verődve ide-oda tükröződtek az egész hatalmas univerzumban. Tehát a kép, amit a világegyetemről látunk, az egy olyannyira eltorzult rajzolata a valóságnak, hogy feltehetőleg egyáltalán nem is hasonlít már rá. Olyan ez, mintha egy zápor által felkorbácsolt tóban néznénk a felhők tükröződését, de a felhők az égen is csak valami tükörképei lennének, és az a tükörkép is már rengetegszer tükröződött volna mindenféle torzító felületeken. Következésképp fogalmunk sincs, és soha nem is lehet arról, hogy a világegyetem valójában hogyan néz ki. Ez talán agnosztikus gondolatnak hat, de én jelenleg nagyon reálisnak tartom.
Mit jelent mindez? Hogy semmi sem az, aminek látszik? Hogy minden folyamatosan változik? Hogy semmi sem biztos? Igen. És akkor mi van? Mit változatat ez bármin is? Az univerzum általunk látott képe nagyon szép, lenyűgöző. Hihetetlenül igzalmas, hogy mennyire hasonlít egymásra az atomok világa és a galaxisok világa. Elgondolkodtató az is, hogy mekkora a hasonlóság a az emberi agy neuronhálózata és az űr galaxishálózata között. Pareidoliának hívják azt a pszichológiai jelenséget, hogy az ember felismerhető alakzatokat fedez fel, (lát bele) foltokba, felhőkbe, rajzolatokba. A világról alkotott képünk valójában projekció? Azért látunk valamit olyannak, amilyennek, mert mi nézzük, és mások máshonnan másnak látják? És milyennek látnánk a világegyetemet, ha visszafejtenénk minden fénytükröződés és torzulást? Talán egy tökéletes gömbnek? Vagy egy végtelenül apró és sűrű pontnak? Vagy saját tükörbe tekintő arcunkat látnánk?
Végeredményben minden energia. Az energia pedig rezgés. A fény mint hullám, nem más, mint időben megjelenő rezgés. A kérdés csak az, hogy mi rezeg? Nem az energia, hiszen az energia maga a rezgés, és nem az, ami rezeg. Akkor mi rezeg? És miért? Talán a semmi rezeg, és talán véletlenül, spontán módon kezdett rezegni. Vagy nem. Ki tudhatja? De élvezet gondolkodni róla, nem? Az elméletek száma szekérderéknyi. Szerencsére. Mert azt gondolom, keresni a választ sokkal jobb, mint megtalálni. Ha mindenre megvan a válasz, akkor mit lehet csinálni? Akkor mi ad értelmet az emberi életnek?
Mindenkit arra bíztatok, hogy nézze a csillagos eget, csodálja, és közben gondoljon bele, hogy vajon mit is lát. Közben talán ráébred, milyen szerencsés, hogy él, és arra is, hogy miért fontos megóvni a Földet, és a bolygónkon burjánzó életet. Én azt hiszem, hogy az élet nem hétköznapi dolog a világban, hanem rendellenesség, ha úgy tetszik hiba. Olyan fatális véletlen, amelynek a valószinűsége egy a végtelenhez. Hogy szervetlen anyagok úgy tapadjanak össze, hogy abból szerves valami legyen, ami másolja magát: elképesztő különlegesség. Másrészről meg a dolgot bonyolítja, hogy ha a világegyetem végtelen, akkor abban minden megtörténhet, sőt meg is történik, hisz a végtelenben mindennek ugyannakora a valószínűsége, vagyis egy az egyhez. Egy végtelen világban végtelen számú élet van. Két egymásnak teljesen ellentmondó, végletes modellt vázoltam fel egy bekezdésen belül. Mind a kettő valószerű, vagy legalábbis lehetséges.
Végkövetkeztetésem nincs. Mert a végkövetkeztetés a gondolkodás végét jelenti, én viszont örökké szeretnék gondolkodni a megfejthetetlen kérdéseken. Na jó, ha nem is örökké, de ameddig csak élek. Megállni a gondolkodásban, és elfogadni egy világmodellt szerintem értelmetlen. A modellek összehasonlítgatása és új modellek kitalálása az egyetlen értelmes és erkölcsös cselekedet. A dogma az agyhalottság szinonímája.