Kaptam három visszajelzést azzal kapcsolatban, hogy elkezdtem ezt a blogot, és mind a három pozitív volt. Ennek nagyon örülök.
Pedig a mai napom nem volt egyszerű. Ugyanis írásbeli vizsgát írtam olyasmiből, ami nagyon távol áll tőlem, amihez semmi affinitásom sincs. És volt egy pillanat a feladatsor megoldása közben, amikor elvesztem. Kicsúszott alólam a talaj, és úgy éreztem, nem én irányítom a dolgokat, sőt esélyem sincs, hogy sikeresen vegyem az akadályt.
Nagyon rossz érzés volt. Nem estem pánikba, de egy kis időre feladtam. Az idő pedig nagyon felgyorsult azokban a percekben, amikor tehetetlenül vergődtem, és bosszankodtam, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a probléma. Aztán meg persze kapkodni kezdtem. Mindez frusztráló volt, és az egész rossz szájízt hagyott bennem. Ingerült lettem, a hangulatom pedig borongóssá változott.
Azt hiszem, sokakkal szokott ilyesmi történni. Elmondom, hogy jutottam túl ezen a rossz érzésen, és milyen tanulságot szűrtem le magamnak.
Amikor hazaértem, becsuktam a szemem, és csak magamra figyeltem. Ennyi. Na jó, feltettem egy kis zenét is. Kezdetben olyat, ami aláfestette a borongós hangulatomat, de aztán ahogy elkezdtem kikapaszkodni a kátyúból, már vitalizáló, sodró zenét hallgattam.
Nevezhető ez a magamra figyelés meditációnak, vagy akár imának is, na nem mintha fohászkodtam volna, hanem mert a lényege egy belső párbeszéd volt. Átgondoltam miért kerültem abba olyan szituációba, amikor ahelyett, hogy minden tudásomat mozgósítva teljesítettem volna, inkább bénultan sajnálkoztam és hagytam hogy értékes percek teljenek. Reflektáltam az eseményekre. Kiértékeltem őket. Szmbenéztem magammal, és feltártam mit hibáztam, hogyan kellene legközelebb viselkednem, cselekednem, koncentrálnom, felkészülnöm, hogy elkerüljek egy ilyen rossz élményt. A hibák és a nehéz percek azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Na jó, nem azért vannak, de akkor adhatunk nekik valami értelmet, ha felhasználjuk őket.
Arra jutottam, hogy nem csak az én hibám volt, hogy rosszul teljesítettem. Igen, legközelebb jobban fel kell készülnöm, több mindennek utána kell néznem, de a nehézség a vizsga során azért alakult ki, mert a felkészülés során tanultak nem voltak alkalmazhatóak a viszgán. Konkrétan, én kiszámoltam valamit az órák során tanult módszerrel, és a vizsgán kiderült, hogy a megoldókulcs szerint nem azzal a módszerrel kell számolni. De ami ennél is súlyosabb, ugyanazt a dolgot, ugyanazokból az adatokból kiszámolva, a két módszerrel két különböző eredményt lehet kapni. Ez nem az én hibám, ezt a dolgot én nem tudtam volna sehogy kiküszöbölni. Sajnos a magyar vizsgarendszerek olyanok, hogy nem arra kiváncsiak, milyen hasznosítható tudással rendelkezik valaki, és hogyan old meg eredeti módon feladatokat, hanem mereven ragaszkodnak valaminek a számonkéréséhez, amit az ember a vizsga után úgyis elfelejt, és ami teljesen idegen a hétköznapi valóságtól és gyakorlattól.
Ez van, így jártam, ami volt elmúlt. Túl vagyok rajta. Leküzdöttem a rossz hangulatot is, és remélem a tapasztalat gazdagított.
Nem jó elkényelmesedni és beleragadni egy rossz hangulatba, és nem jó a kényelmetlen élményeket átgondolatlanul őrizgetni magunkban, mert ez vezet a depresszióhoz.
Meg kell próbálni a hátrányból és a veszteségből előnyt kovácsolni. Mert ha nem kezdünk vele valamit, akkor salakká válik, és rákozmál az életünkre. De nem kell sokáig sem rágódni a dolgokon, mert attól meg becsavarodik az ember.
Szóval az a nevetségesen egyszerű és közhelyes tanácsom, hogy egyrészt beszéljük ki magunkban, vagy a hozzán közelállóknak, vagy is-is, azt ami bánt bennünket; és másrészt építsük bele a jövőbe vezető lépcsőnk egyik fokába azt, amit megtanultunk magunkról. Az önmegismeréshez nagyon hasznos minden olyan eset, amikor megrendül a személyiségünk integritása, és a kétségbeesés, vagy a pánik átveszi kicsit az irányítást.