Kezdem úgy érezni, a blogom mentálhigiéniás tanácsadóvá változik. Pedig eredetileg ez nem volt cél. Na mindegy, nem akarom cenzúrázni magam, ezután is azt fogom írni, ami épp foglalkoztat. Csak nem akarom, hogy azt gondolják az olvasóim, hogy osztani akarom az észt, vagy valamiféle prédikátor szerepre készülök. Ellenkezőleg!
Épp azt szeretném, arra akarom felhívni a figyelmet, hogy gondolkodjunk. Ne fogadjunk el semmit csak azért, mert azt valaki kinyilatkoztatja. Valaki olyan, aki azt képzeli magáról, hogy ő jobban tudja, mi kell az embereknek, mint ők. Én nem hiszem, hogy mindent jobban tudok. Én azt tartom magamról, hogy sokmindenről tudok sokat, sokmindenről keveset, van amiről semmit, de semmiről sem tudok mindent.
Semmi mást célom nincs, mint gondolkodásra inspirálni azokat, akik olvassák ezt a blogot, és felhívni a figyelmüket olyasmikre, amikre maguktól talán nem gondolnak. Vagy dolgokra, amiket természetesnek veszünk, de sosem gondolunk bele igazán. Vagy hogy megmutassak egy jól ismert dolgot más nézőpontból, hogy ne mindig sztereotipikusan, bejáratott agyi idegpályák mentén, reflexből gondolkodjunk.
És hogy miért? Miért erőlködöm? Mert az élet egyszeri, megismételhetetlen, és meggyőződésem, hogy csak akkor töltjük be emberi létezésünk értelmét, ha kihasználjuk azt, amitől emberek vagyunk. Az agyunk, és a benne rejlő végtelen lehetőségek az, ami megkülönböztet minket mindentől. Nem használni a képzelőerőnket és az agyunkat: BŰN.
Sokan vannak ma a világban, akik azt akarják, hogy az emberek buták maradjanak, és szereotípiákban gondolkodjanak, mert akkor kezelhetőek és kihasználhatóak. Én ellenük küzdök a magam módján... És tudom, hogy ez nem szélmalomharc. Ez egy sikerre ítélt program. Gondoljunk csak bele: az elmúlt háromszáz év alatt a felvilágosodás révén a feudalizmus babonákkal regulázott rabszolgatársadalmától eljutottunk odáig, hogy ma minden gondolat szabadon eljuthat bárkihez. Csodálatos. És micsoda perspektívák tárulnak elénk... Nyissuk hát ki a szemünk. Az az egyik kapu az agyunkhoz.